A felhők felemelkedtek és elvékonyodtak, a reggelt elöntötte a Nap fénye, és a felmelegedő föld tavasz illatát tétova szél hordta szét a fák között. Virágzott a vadcseresznye, szólt a kakukk harangja és a sárgarigó fuvolája, csupa pattanó rügy, lüktető tojás és anyaság volt a természet. A völgyben patak futott, a hegyoldalon tölgyek álltak, és valahonnan messziről, a gondolatok pereméről sejtette az ember, hogy létezik valahol egy másik világ is, egy zajos, zakatoló világ, de mindez olyan távolinak tűnt, mint a mesék vasorrú bábája. Béke lengett a táj fölött, mint a tábortűz füstje, a láng pedig a szívben gyulladt, hogy lobogva világítson a jövő-menő évek múlásában. A patak egy kiöntésénél megálltam, ahol a víz kényelmesen szétterülve tavacskát formált, és néztem a mozdulatlan tükörben fürdő fákat és felhőket. Arra gondoltam, hogy éjjel talán a csillagok nézegetik magukat itt, vagy félénk muflonok, akik inni érkeznek ide. Zsongott az erdő körülöttem, az élet nevetett, a juharlevelek pedig mosolyogva bólogattak: vidd el ezt a világot magadban oda, abba másikba, a zajosba, és mindig térj vissza hozzám!

- Ígérem! – mondtam halkan. Tompán szóltak a bakancsaim alatt a léptek, és vittek tovább, egyre csak tovább, de belül nevettem, mert vittem magamban a legnagyobb kincset, amit ember elérhet, és amely csak négy betű papíron, de az egész világ, létezés és élet benne van: béke!

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az éjszaka elengedte a csillagok kezét, és azok belesápadtak a keletről növekvő világosság egyre fényesebbé váló tekintetébe. A réten hideg pára ült, és a virágba borult kökényszilvák és vadkörték koronája úgy állt ki ebből az alaktalan szürkeségből, mintha nem is lenne törzsük. Rozsdafarkú rebbent az egyik magasan kiálló ág hegyére, és szerelmesen énekelt bele a múló csendbe. Lassan felébredt az erdő. Megszólaltak az ezüsthangú cinegék és erdei pintyek, a rigók is elővették fuvolájukat, seregélyek és szürke varjak beszélték meg nagy hangon az elmúlt éjszaka történéseit, fácán kakatolt, valahonnan messziről fakopáncs dobolását és zöld küllő kacagását lehetett hallani; a tó felől pedig sirályok, kárókatonák, vadrécék és nyári ludak hangját sodorta a reggel. Amíg ideértem a szinte tapintható sötétben, zöld füvek, lila ibolyák és sárga salátaboglárkák tartották színeiket a lépteim alá, majd leültem egy akáctuskóra, és egyszerűen csak hagytam, hogy a természet legyek én.

Vajon többek vagyunk-e, mint egyszerű alkotói a nagy létezés akaratának? Vajon miért hisszük azt, hogy mi emberek mások vagyunk? Valahol útközben elvesztettük azt, amit harmóniának, önzetlenségnek és tisztaságnak nevezünk? Önmagunk, a világ, a létezés, a természet valójában nem mások, mint egy kirakó részei, és ebből minden darabnak illeszkednie kell a maga helyén, hogy a képet, a mondanivalót láthassuk.

A rétre egy őz lépett ki legelni, a lábam előtt hangyák meneteltek valahová, amit talán csak ők tudtak. A fejem felett cinegék keresgéltek az ágak között, a kezem fejére harmatcseppek ültek, a korai virágokra színpompás lepkék és zümmögő méhek szálltak, mint az álmok, amelyeket elhoz magával minden reggel, és vigyáznunk kell rájuk, hogy az alkony ne vigye el őket. A puszta létezés örömét a szív dobbanása küldte szét surrogva az ereimben. Az erdő úgy élte életét, mintha ott se lennék. Nem alakítottam át, nem befolyásoltam, csak voltam. A helyemen vagyok, harmóniában az egésszel, egyetlen apró darabként a kirakóban. Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a helyet, ami csak az övé.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Ifjúkoromban elhatároztam, hogy egész életemet vándorlással, útkereséssel, kutatással fogom tölteni, akár hosszú, akár rövid lesz életem útja. Új meg új benyomásokat keresek majd, írok róluk tőlem telhető erővel, és benyomásaim, gondolataim, érzéseim, vagyis önmagam és az egész világom minden hívogató szépségével, hibájával együtt egy fiatal, egyelőre még ismeretlen nőnek adom ajándékul, hálából azért, mert jelenlétével napjaimat, éveimet öröm és bánat édesbús erdejévé varázsolja. Mert általa nyitott szívvel állok majd a világ szépsége előtt, és olyannak látom, amilyennek mindig lenni kellene, de amilyennek a valóságban csak ritkán mutatkozik.

Felnőttként visszagondolva, ettől nemesebb célt nem nagyon tudtam volna kitűzni magam elé. Elértem-e? Nem. Mert észre kellett vennem, hogy minél többet tudok a természetről, a világról, az emberekről és az érzésekről; annál inkább be kell látnom, hogy mennyire nem tudok semmit. Ezért azt gondolom, hogy az életben a születéstől a halálig a legnagyobb kaland önmagunk felfedezése. Önmagunkon keresztül pedig megérthetjük a világot.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szinte észre sem vettem, hogyan lett egyszerre este. Hirtelen meleg csend lett, a virágok illata megállt a fák között, és dél felől egyre erősödő fénnyel világított a Hold sarlója. Fent voltam a Pákozdvárnál, a kezemben lévő GNSS-vevővel aprólékosan felmértem a régészeti feltárást a Nagy-vár és a Kis-vár között, aztán csak leültem egy földből kiálló szikladarabra és figyeltem az erdőt. Vajon hogyan élhetett itt a bronzkorban az ember? Vajon esténként ő is ugyanígy ült egy kövön, és gondolkodott magába révedten, mint ahogyan én? Voltak-e álmai? Voltak-e vágyai? Szeretett, harcolt, küzdött és meghalt, ugyanúgy, mint a mai emberek? Nem is tudom, meddig ültem volna ott, ha meg nem szólal a fülemüle a bokrok között, lágyan és szépen, és hirtelen belém nem villan, hogy innen még öt kilométerre van az autó. Elindultam le a völgybe a meredeken, egyre csak szembe a patak folyásával, átugrálva a köveken az Angelika-forrásnál, a Borjú-völgy irányába. Nem kapcsoltam lámpát, éppen eleget láttam a szürkületben, és elgondolkodva, szinte gépiesen rakosgattam a lábaimat. Aztán az egyik jobb kanyar után szembetalálkoztam egy gímszarvastehénnel. Alaposan megijedtünk egymástól. Szinte megmerevedtünk, ő négy lábbal a földön, nekem levegőbe maradt a jobb lábam. Nem kapott szelet, nem volt tisztában azzal, hogy embert lát, így hát csak álltunk és néztük egymást. Egy pillanatra elfordult, én végre letehettem a lábam, és amikor újra rám nézett, talán elkapva a nesztelen mozdulatot, láttam rajta, hogy semmit nem ért. Hogyan lett két láb az egyből? Talán elárulhatott egy kósza szélgyerek, mert a következő pillanatban berobajlott az erdőbe, és többször is rám riasztott rövid böffentésekkel. Aztán én is elbotorkáltam lefelé, és az est hirtelen nagyon mély lett körülöttem. Lehunyta szemét az erdő, és csak az idő ballagott mellettem kézenfogva a néma ösvényen. Egy apró csillag világított át a fák koronáján, én csak mentem felé, és selyemkezével bársonypuha köpenyt borított vállaimra a tavaszi erdő éjszakája.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Két vállra fektetett a tavasz. Nincs ezen mit szégyenkezni, ő az erősebb.  Játék ez, talán az érett fejű felnőtt gyermekes gondolatai, de nem bánom. Nyújtózkodunk, ülünk egymás mellett a felmelegedő gránitsziklákon, és csak süttetjük magunkat a Nappal. Százféle növény és virág fűszeres illatát hordozza a szél, és én úgy szemezgetem őket, mint ahogy a mazsolát csipegeti ki az ember a kalácsból. Pillangók repkednek a bokrok között, aranyszín virágporral terhes méhek zümmögnek, olykor nem bírják a teli kosárkát és leszállva fűszálak közé keverednek. Kifeszül az ég és a föld között a napfény aranyhúrja, és rigók, pintyek, vörösbegyek, rozsdafarkúak, seregélyek és küllők zengenek vele közös rezgésben. Hol van most a sok tennivalóm, tervem, kötelességem? Nem érnek utol a napsütötte percekben. Össze kellene őket fogdosnom? Minek? Nincs most itt helyük. Egyetlen érzés bizsereg a bőröm alatt, ahogy nézem az életet és az eget: ajándék. Felbecsülhetetlen. Az erdő szinte csupasz még, mélyen besüt az aljába a Nap. Nyílnak a tavaszi virágok, termést hoznak, csak gyorsan, gyorsan, még mielőtt lombot hajtanak a fák Újra itt az élet, hinni kell, mégiscsak igaza lett a mogyorónak és a somnak. Körös-körül hegyek és völgyek, erdő, alig szobányi tisztáson kanyarog tovább az ösvény. Csodaszép lila virágtenger borítja a tisztást, fekete kökörcsinek bókoló fejű tündérkirálysága. Csak nézem őket néhány méterről, csilingel körülöttem a sármány csengettyűje, szállnak a tavaszi illatok, és úgy érzem a békesség percei ezek. Mintha érteném a körülöttem zsongó erdő száznyelvű szavát. Úgy, mint gyermekkoromban, amikor romlatlan, tiszta szívvel csodálva fogadtam be minden egyes fát, virágot és lepkét. Amikor még egyszerűen csak egy fiúcska voltam, színarany, jóságos gondolatokkal, gyufásskatulyában tartott katicákkal, elfelejtett titkok tudójaként. Aztán felnőtté válva lekopott rólam minden ezekből a szép tudományokból. Lehetséges, hogy megmaradt valami mégiscsak épségben, annyi sok zavaros időn keresztül, és most újra megdobbant bennem? Bíztatóan bólogatnak mellettem a kökénybokrok: igen.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Nem tudom, hogy mi az oka, de nem akar az idén tavasz lenni. Azelőtt is leginkább rövidke tavaszokra emlékszem, de az elmúlt években a nyúlfarknyi tavasz addig-addig kacérkodott a téllel, míg végül nyár lett belőle.

Hideg van még, de ennek a hidegnek nincs már színe. Nem is kell, hogy legyen, mert esténként különös, merengő párát lehelnek a völgyek, és szinte érezni, hogy van valami a levegőben.  A természet ébredése az, ami lassú és lágy, mint a Kedves kezének simogatása, amely finom melegséggel éri a bőrünket. A hóvirágok hallják meg először az ébredés szavát, és egy dérfoltokat nevelő éjszaka után ezer csillagszemmel kacagnak rá a világra. A fehér színt a sárga követi. A könnyen melegedő domboldalakon sombokrok sárga csokrai nevetnek, alattuk pedig tavaszi kankalin emeli csengettyűit bókoló vidámsággal. A harmadik szín az erdőben a kék. Még csak itt-ott bújik meg a bokrok meleg szoknyája alatt, de édes illatát messzire táncoltatják az erdei szellőgyerekek; kék szemével tisztán és őszintén néz az ibolya a fatörzsek között táncoló tavaszi napsugarak fényjátékába. Méhek dongnak, esténként feketerigó búcsúztatja a kék felhőpaplanba alámerülő Napot, kipattan a kecskefüzek barkája, és a sziklák hasadékaiból denevérek szállnak ki, mint a néma árnyékok. Az égen fáradt vándorok szállnak, és hozzák, egyre hozzák a tavaszt. Megjön a barázdabillegető, a csíz, az énekes rigó, és hozza mindegyik a hangszerét is, ki fuvolát, ki citerát, ki kereplőt. Minden reggel fényesebben süt a Nap, és minden reggel jobban megtelik az erdő zenével. Száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, és még az olyan morcosan ébredő, későn öltözők is virágruhát öltenek, mint a szil, a tölgy, a vadkörte és a vadcseresznye. Csupa napfény ilyenkor már az erdő, csupa égig kiáltó dal, és a tavasz meseszép dalokat zeng a szerelem orgonáján.

Ilyen hát a tavasz, amikor lassan ébred, és minden úgy történik, ahogyan megszoktuk. Most pedig hideg szél fúj, az égen hófelhők kergetőznek, éjjelente fagypont alatt van a hőmérséklet. Március közepe van, és ha lehet így mondani, átaludta az ébresztőt a tavasz…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az illatos tavaszi nászmeneteket az ibolya nyitja meg. Kedves kék ruhájában, felejthetetlen illatával olyan bájosan mosolyog az emberre, hogy aki egyszer érezte, látta őt, mindig vágyni fog utána. A szerelem legelőször ugyan a mogyoró barkáján, a som sárga virágán, a hunyor zöldes szirmain, a hóvirág fehér tisztaságában virágzik ki; de ezeknek a szerelmeknek nincs külön illata. A tyúktaréj és a százszorszép is úgy virágoznak el, hogy talán sohasem tudták meg, mi is az igazi szerelem. Szépek ők, egytől-egyig, magukban hordozzák a tavaszodás fűszeres csírázását, a rügyfakadás gyantás leheletét; de másuk sincs, mint a tarka szirmuk, és az ígéretük a boldogságra, amelyet sohasem fognak megélni. Az ibolya azonban szépsége mellett illatával is betölti a tavaszt és az erdőt. Szirmain táncolnak a napsugarak, citromsármányok csengettyűje csilingel felettük, méhecskék álomba ringató zümmögése kíséri mindennapjaikat. Ezek az igazi napjai a tavasznak, az ébredő szerelemnek! Ha elnyílnak az ibolyák, jön még utána más vidámság, de egyik sem lesz már az igazi. A lehullva elfakult ibolyácskák szirma elhalványítja őket, bármily pompával is lépnek a színre. Az ibolya után mandulaillatú lesz az erdő, mert vadkörte, galagonya bontja fehér virágait, a csendesen kanyargó gyalogutak mentén pedig rózsaszín törpemandula szerénykedik ruhájában. Aztán mézillatú lesz az erdei szellő, és gyöngyvirág, fehér akác nevet a boldogító napfényben. Ekkor már megbomlott az ifjú tavasz illatközössége, ezerféle virág tömjénez a maga örömének, de megtölteni az erdőt, úgy, mint az ibolya, már csak egyetlen tudja. A virágzó hárs! Milyen csodálatos érzés egy hatalmas, virágba boruló hárs koronája alatt csak leülni percekre, érezni az illatot, tapintani a kérget, és nézni azt a megfoghatatlan mennyiségű méhet, akik ki-be táncolnak a levelek között. Aztán a fagyal illatának erőszakos időszaka következik, majd az édesen roppanó szamócáé, de ekkor már nem gondtalan tavasz van, hanem május vége. Ilyenkor az erdő csupa rejtett, szeretetbe ágyazott égszínkék madártojás, és a fák kedves, súgó-búgó meséket mondanak. Rétek álmodoznak az erdő közepén, nézik a ragyogó kék eget, a patyolattiszta selyemfelhők útját, hallgatják a vadgerle kurrogását, és kakukkfüves szobácskájukban tenyerüket tartják a hulló vadrózsaszirmok alá. A tavasz egy szép csillagfényes éjszakán kilép az erdőből, kezében vándorbot, hajában vadvirágokból font koszorú, elmosolyodik, és lábujjhegyen kioson a holdfény simogatásába. Susog két-három szót, a rétek vágyakozva hallgatják a nagy csendességben, aztán belépve a nagy tölgyek árnyékába útját apró mécsesekkel világítják meg a szentjánosbogárkák. Aztán tikkasztó nyári napok jönnek, sárgán hulló falevelek, novemberi ködök, zúzmarás, süvöltő szelek uralta téli napok. Egy dologra vágyunk csak ilyenkor, az ibolya illatára…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Jól emlékszem az utolsó napra: 2015. június 20-dika volt. Már hetek óta jártam a Sukoró környéki hegyeket, minden sziklakibukkanást átvizsgáltam, következetesen meghatározva, csokorba gyűjtve az ott élő zuzmókat.  Ezen a napon végeztem az Olasz-gránitkőfejtő sziklafalainak vizsgálatával, és a meleg nyári nap, az átforrósodott sziklák estére minden erőt és nedvességet kiszívtak belőlem. Úgy éreztem magam, mint a sütőből kivett alma, aminek megráncosodott a bőre. Éjjelre a Gyapjaszsák mellett vertem sátrat, és gondoltam, szép csillagfényes nyári éjszaka lesz, áradó tücsökciripeléssel, denevérek röptével, pirregő lappantyúval, titokzatos erdei neszekkel. Nem siettem hát semmivel, kényelmesen duruzsolt a gázfőző lángja a főzelék alatt, és leginkább csak néztem a Velencei-tavat, a víz tükrén a fény játékát. Citromsármány énekelt a bokrok között, vadgalamb búgott az erdőben, méhek döngtek a hamuka fehér virágain; igazán, igazán békés este volt… Aztán naplemente után elindult a szél északnyugat felől. Átbukott a Meleg-hegy gerincén, és zúgva rohant le a hegyoldalon. Száraz volt, esőt nem hozott, egész éjjel erőszakos lökésekkel cibálta a sátrat. Nem volt nyugodt éjszaka. Folyton arra ébredtem, hogy benyomja a sátor oldalát, és szinte rámhajtogatja. Mellé álltam autóval, hogy fogja a szelet, elfordítottam, hogy kisebb felületen álljon szélirányba – bakancsos, rövid nadrágos, polárfelsős ember dacolva az elemekkel, fejlámpafény mellett, lobogva tartott sátorlappal. A hajnal úgy ébresztett, hogy csend lett, megszűnt a zúgás. A szél elment, a madarak daloltak, ragyogott a napfény. Mintha semmi se történt volna az éjjel, csak egy szeszély lett volna, amelyet az ember úgyis megbocsát egy olyan gyönyörű Nőnek, mint amilyen a Nyár.

A teljesség igénye nélkül, csak a leglátványosabbakat megosztva, néhány zuzmófaj, amelyeket az Olasz-gránitkőfejtőben találtam. Hátha valaki kedvet kap ezek után felfedezni ezt a parányi világot! Apró csodák ők egy nehezen megfogható valóságban.

Tüskés vértecs

Barna fejecskészuzmó

Térképzuzmó

Közönséges sárgazuzmó

Kormos zuzmó

Kis lámpászuzmó

Ajakos tányérzuzmó

Szürke hólyagzuzmó

Fali pogácsazuzmó

Bérci zuzmó

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Tavaszi alkonyattól szokatlanul csak gyenge szél fúj. Pedig itt, a Keleti-Bakony kapujában, ahol csak néhány feketefenyő és az egykori tölgyesek maradványfoltjai szakítják meg a végtelen fűtengert, ugyancsak lenne helye a március végi hűvöslelkű szélúrfiaknak. Tiszta vonalban sorakoznak fel a távoli hegyek, és minden szín olyan friss, hogy szinte karnyújtásnyira tűnnek. Levedlik ilyenkor az ember magánya és nem érezzük zsongani a napi fáradtságtól pihenésre vágyó idegeinket. A horizont alá bukó napkorong tiszta fényében mély gyönyörré sűrűsödik az élet, karom szinte ölelve nő bele a kék párát lehelő erdők vonalába, hangom a szél dalává válik, és tudom, ha most elindulok, a képek, amelyeket megőrzök magamban immár az én szemeimből fognak nevetni a földre és az emberekre.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem nyári este érezni a rétek szénaillatát. Hátam nekidöntve érezni a szikla melegségét, miközben csak nézem magam előtt a tájat, és arra várok, hogy történjék valami. Hétköznapi apróságok, ahogy a szarvasok kiváltanak az erdőből legelni, ahogy a feketerigó izgatottan csetteg a faágon, ahogy az erdei pocok zörgeti a leveleket. Szeretem azt a pillanatot, amikor a Nap már lebukott a horizont vonala alá, de visszamaradó sugarai még megvilágítják alulról a felhőket, és ilyenkor rojtos bíborpaplanba öltözik az égi világ, mint egykori tüzek és emlékek őrzője. Szeretem a hegygerinc fölött komoran előtörő valószínűtlenül mélykék gomolyfelhőket, a villám cikázását a sötét éjszakában, a fák koronájában süvöltő szelet. Szeretek bőrig ázni a nyári záporban, amikor nagy cseppekben esik, de mégsem siet az ember fedél alá, mert csak élvezi, hogy agyonizzadt, poros testét hűsítően mossa tisztára az eső.

Részlet a Függőkertből a Csodabogyós-barlangból

Szeretem a gázfőzöm lángjának kékes ugrálását, a teavíz duruzsolását, a sátorban töltött éjszakák utáni nyújtózkodást a hajnali simogató napfényben, a harmat lepte bakancsom nyiszorgását a fű között, a reggeli kávé illatát, a barlangba induló boldog várakozás izgalmát.

A barlangba indulás boldog várakozásának izgalma

Szeretem a nyári alkonyatot, az Esthajnalcsillag fényét, a júniusi csillagkupolát, és szeretném utolérni azt a pillanatot, amikor az alkony elballagva átadja helyét az ég tetejére gördülő Göncölszekérnek. Szeretnék pillanatokat örökre megállítani, a Függőkertben járva a Csodabogyós-barlangban felfogni a mérhetetlent, amit nem lehet, mert a természet hatalmas, az ember pedig oly jelentéktelen mellette. De ami mégis naggyá teszi az embert, azok az érzelmek. Azok a finoman pendülő ezüsthúrok, amelyek képek, illatok, mozdulatok, vágyak és pillanatok apró hangjegyeiből formázzák meg lelkünk minden rezdülését.

Felfogni a mérhetetlent. Függőkert, Csodabogyós-barlang

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com