Azt hiszem, ennek a történetnek valami nagy tanulsággal kellene végződnie, de akkor elveszne belőle a valódiság. Szépítés nélkül írom meg, bár tudom, így viszont – szakadás lesz benne…

…zizegve nyújtóztak a fűszálak, ahogy az erdei úton csendben kerültük a hegyet, illatuk pedig felszállt, és ahogy besütött a Nap a fák között, a fények és színek a nyárról meséltek. Szamócát ettünk és lepkéket fogtunk, figyeltük a mindig sürgő-forgó vöröshangyákat, tanítgattam a madarak hangját, meglestük a csertölgyesen átváltó dámokat. Békés délután volt, olyan órák, amikor az ember nem keres semmit, és mégis mindent megtalál. Csirikkeltek a gyurgyalagok, dongtak a méhek, mély búgással szállt a virágbogár a fagyal édes illattal terhes virágára; állt az idő, és mi csak léteztünk az erdőben, mintha mi is a részei lennénk. Aztán alkonyra hajoltak a fények, és elindultunk egy úton, amiről azt gondoltam, hogy hazafelé vezet. A kisfiam előre szaladt, barlangász-hívással pijjogtam neki, és a hangomat nekivágta a szél a hegyoldalnak, labdázott vele kicsit, hogy aztán visszatérjen hozzám. Vékony gyermekhang felelt rá, és én megsimogattam és eltettem ezt a hangot, mert tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor ő fog hívni engem; ő már férfi lesz akkor, én pedig öreg, de mégis egyek leszünk, mert összeköt minket a napok, a hónapok, az erdők és rétek, a hegyek és barlangok, a tavaszi virágok és a ködös őszi, dámbarcogásos reggelek szeretete…

… az út egy kerítéshez vezetett. Felemeltem egy kicsit a drótot, ő kibújt alatta. Én átmásztam… volna. Ha a drótot jól odaszegelték volna az oszlophoz, nem is lett volna baj, de nem így történt. A drót meghajolt alattam, én függve maradtam, mint lajhár a faágon, aztán elengedtem a drótot, és hátam jól eső puffanással nyugtázta, hogy földet értem. A nadrágom viszont fent maradt. Azaz csak a középső része, mert a többi velem együtt földet ért, de az a középső rész azt mondta: reccs! Mondanom sem kell, ki kacagta ezen a legnagyobbat, szinte gurult a nevetéstől, hiába mutogattam, hogy lám-lám, a két szára még meg van! Mindez azonban nem számít. Megfogtam a kezét, az erdő és a szántóföld határán elindultunk hazafelé, lábaink nyoma ott maradt a porban, és nagyon boldogok voltunk. Még az égből pottyant nadrágom sem zavart.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Finoman nyeli el lépteim zaját a hajnali esőtől sáros út, és a kora nyári napsütésben párázó erdő selymes zöld fátyla úgy takarja be a hegyeket, hogy minden távoli elvész, és csak a közel számít. Hallgatom a madarakat, önkéntelenül is sorolom magamban a hallott fajok nevét, nézem a vadvédelmi kerítésre futott komló leveleit, a nyárfa törzsén támaszt kereső borostyánt, az ebszőlőcsucsor pirosulni kész termését. Virágzik a fagyal, kósza szélgyerek hozza hírül illatát. Hová is megyek? Nem megyek sehová, kezdek dacolni magammal. Leülök itt valahol, és csak hallgatódzni fogok, megpróbálom érteni az erdő nyelvét, ami mesél, csak legyen hozzá fül, ami meghallja, megérti. Fának támasztom a hátam, felhúzott térdeimet átfogom, és csak várok és hallgatok. A semmi történik? Valójában a minden. Az élet lüktet körülöttem. Bogarak és pillangók szállnak, harkály dobol, sárgarigó fuvolázik, vadgerle kurrog. Suttognak a levelek, amikor a szél fut közéjük, a hajnali szarvasnyomban meggyűlt esővízhez darázs érkezik inni, az égen pedig felhők vándorolnak, árnyékuk simogatva érinti a hegyeket. Olyan pillanatok ezek, amikor nincs múlt és jövő, nincs semmi, ami a rideg, számító világhoz köt. A jelen van csak, a pillanat, ami most ugyan elmúlik, de mégis valahol örök marad. Évek és évtizedek múlva erre járva, ugyanúgy hallani fogom a madárdalt, látni fogom a felhőket, és eszembe jut majd ez a délután. Most pedig? Néhány kíváncsi szúnyogot átsegítek a megértés országútján, aztán belegyalogolok a nyárba, a júniusba… velem kacag a táj.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Ezen a délelőttön nem volt semmi és nem lett semmi, csak a jelen létezett, mint az idő végtelen folyama, amelynek senki nem tudja az elejét és a végét. A ház előtti rétet egészen betakarta a tücsökszó és a sárgarigó fuvolája, a fecskék csivitelése és a kakukk hangja. Különálló hangok voltak, és mégsem; önálló zenészek egy nagy műben, ahol nem az egyéni tudás számít, hanem az összhang. Mennyi szín fogta keretbe a hangokat és az időt! Fehér fellegek, világoskék ég, a zöld számtalan árnyalatában levelet ringató fák és bokrok, szélben hajladozó füvek, sárguló bálák, tarka virágok és színesedő termések. Vajon nem színek vagyunk-e mi magunk is? Talán igen, talán minden ember egy szín, önmagában is szép és teljes. Mint ahogyan az életben az embereknek, a színeknek is létezik párja. Ha két színt összekeverünk, abból két dolog lehet. Lehet egy olyan eredmény, amire senki nem vágyik, és lehet egy harmadik szín, ami nagyon szép. A színeket a Nagy Rendező keveri, és hinni kell abban, hogy megtalálja azt a két színt, amelyeket keverve olyat alkot, ami aztán tovább él. El kell azonban fogadnunk, mint amikor egy fazekas színes mázokkal kísérletezik, hogy megtalálja azt, amit pontosan keres; nem elsőre lesz meg az eredmény. Az út végén ott vár mindenkire, de ahhoz az utazásra is szükség van. És ez bizony nem egy verseny, mert az idő itt nem számít…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Kétoldalt öreg fenyves sötétlik.  Ahogy feljebb érek, a fák között ritkul a sűrűség, kékül és fátyollá szépül az ég. Valaki csillogó szállal, aranyfonállal reménységet szövöget bele. Felfelé kell tekinteni, az égre!

No igen, de én csak azért másztam ide a sziklákon, hogy új barlangot találjak. Ha felfelé nézek? Leesek, és esélyem sincs. Marad a lefelé nézés, tele reményekkel.

Barlang pedig nincs. De van helyette citromsármány és énekes rigó, erdei pinty és kakukk, fakopáncs és vadgerle; daloló és kopácsoló virágok, a természet csodakertjének legdrágább termései; maga a szárnyra kelt öröm.

Nyár van és felém nevetnek a vadvirágok.

A sziklák felett hőségben zeng a sokszavú rét.

Csak a hegyek hirdetik örökké,

itt járt, itt élte életét.

A hegyek között az ember lerakja a gondolatokat. A mérgeset és a gyűlölködőt is, a kételkedőt és a bizonytalant is. Csak a szeretet marad meg, mint az angyalok labdája, amely sohasem hullhat a földre. Egy pillanatra madarak leszünk. Nem vetünk és nem aratunk, és nincs bennünk se gond, se aggódás, se kételkedés. Csak a színtiszta élet és a tudat, hogy az érzéseink soha nem csapnak be.

Barlang még sincs. Az autó pedig messze van, és csak koptatom a kilométereket, amelyek fogynak is, meg nem is…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Lobog a tűz az éjszakában. Kékessárga gyíkok surrannak az alján, vörös kígyók sziszegnek benne, és indiai sáfrány színű madarak szárnya rebben a sötétségben. A szürke, és régebbi percek fekete hamuja alatt az emlékezés parazsa hunyorog. Szeretem nézni a tüzet erdei éjszakákon. Nem csak én vagyok benne. Nemzedékek, korok, századok, emberek, minden ősöm, az emberiség; mindenki, aki valamikor is, talán a mostban vagy nagyon régen ült a tűz mellett, és csak hallgatva nézte gondolatai között. Szinte látom, érzem a láncot, ami összeköti a jelent a múlttal, a régen élt emberekkel a jövővel, akik talán még meg sem születtek, de ugyanígy fognak emlékezni a tűz mellett…

Jól eloltottam, mielőtt lefeküdtem. Húzódott a sátor cippzárja, és bent megült a napközbeni meleg, ezért csak ráfeküdtem a kék hálózsákra, fejem alá párnát tettem. Fújhattam volna keményebbre is, de már mindegy. Tündérkezek léptettek át az álomvilágba.

Megébredek egy pillanatra, eső csorog a sátor oldalán, de csendesen, szinte álmosítón, így inkább félálomban, mint ébren elteszem ezt a néhány másodpercet az álom és valóság határára. Aztán hirtelen felébredtem a csendre. Nézem az órát, éjjel kettő. Nincs maradásom a sátorban, kibújok, az eső csorog mindenen, éppen csak most állhatott el.  A majdnem telehold felhőfoszlányok között bujkál, és ettől árnyékok nőnek, átlátszatlan derengésbe takaródzik a táj. Az ismert ismeretlenné válik, a lehetetlen lehetségessé, az éjszaka a megvalósuló álmok titokkertjévé. Valami nagy várakozás súlyosodik a tájra. Nagyot dobban a szívem, szinte megáll a verése. Az árnyékok sötétjéből, a fák közül kétszer is rám böffent egy szarvas. Tudja, hogy itt vagyok, és én nem látom, de tudom, hogy jön, lépései elhalnak a vizes avaron. Aztán egyszer csak ott áll. Az erdei nyiladékon, oldalát a Hold fénye színezi, pillanatra rám néz, és kecses, cseppet sem félénk ugrással eltűnik a fák között. Hej, ha tudnék így festeni, vagy le lehetne fényképezni az ilyen pillanatot! Volt – nincs. Csak az emlékeim őrzik.

Hallgatom az erdőt, ahol lassan minden éjszakai muzsikus megtalálja a hangszerét. Lappantyú pirreg, macskabagoly rikolt, szöcskék és sáskák hegedülnek, bogarak szárnya zizzen, levelibéka brekeg, valahonnan muflonbégetést sodor a párafüggöny. Nagy-nagy békesség borul a világra, és én visszabújva a sátorba magamra húzom a nyári éjek titokzatos, pihentető, hajnali harmatot termő csodaéjszakáját.

Hajnalban vaddisznók mardolódtak a sátor mellett, szúnyog zümmögött a külső sátorponyvánál, de én csak akkor keltem fel, amikor a rám kacagó napsugár reggelizni hívott…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Ezerszámra pereg a hársfák virága, a vadrózsa is elhullatta szirmait, a napfényes erdőszegélyeken pedig zöldessárga és vörös fátyolában pompázik a cserszömörcék tollas szárú virágbugája. A hőségtől izzó erdei ösvények felett a fagyal virágának édes, örökkévalóságot hirdető mámorát kergeti a szél, de ez már nem a szerelem szava, nem a gondtalan tavasz ígérete. Érett asszony viseli ezt az illatot, a beteljesedő nyár. Egymás után hallgatnak el a madarak is, egyre tisztul a szerelemtől bódult fejek indulata. Fészkek ringanak már az ágak között, csupa szeretetbe ágyazott, felelősségre és gondoskodásra váró valóság.

A tavasz egy szép világos éjszakán ment el. Megállt a holdsütötte rét közepén, halkan susogott pár szót, és a rét meghallotta szavát. Reggelre csupa kerekre nyílt, sárga közepű fehér álmodás lett a rét; margitvirágok ártatlan kacagású serege. Nézte őket a ragyogó kék ég, a habfehér felhők, boldogan szállt a vadgalamb búgása, pettyes oldalú őzgidák csodálkozó szeme tekintett a születés utáni ismeretlen világba; a margaréták pedig csak álmodoztak a kakukkfüves palotájukban… Nyár van.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A hajnali párák türelmesen várakoztak a fák között, és ahogy emelkedett a Nap, a törzsek közé szórt fénydárdák apránként szakították szét a ruhájukat. A meleg rátelepedett az erdőre, és a békés júniusi délelőtt csak heverészett az ösvények mentén. Hamarosan olyan fülledt meleg lett, hogy szinte csak pihegett az élet a nagy mozdulatlanságban. A legokosabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy magunk is mozdulatlanná válunk. Kinyitjuk az érzékszerveink kapuit; figyelünk, hallgatódzunk, ízleljük a levegőt. Az erdő megszokja a jelenlétünket, és mesélni kezd. Árnyékok hintáznak a falevelek között, különböző színű bogarak sietnek a dolguk után, fülemüle és pinty csengettyűje hallatszik, feketeharkály dobol a beteg gyertyánok törzsén. Gyalogcincér kapaszkodik fel döcögve a mellettünk lévő hullott faágra, ahol kígyógombák sárga serege nő, zöld mohákkal osztozva a parányi élőhelyen. Előttünk pocsolya van, amelynek alján piros csővájóférgek lejtik kísérteties táncukat, az időnként élénkké váló szél pedig hullott vadrózsaszirmokat sodor magával, mint az emlékeket, amelyek finoman kerengve hullanak bele az idő kútjába. Mindent érzékelünk, ami körülöttünk történik, és a világ most csak az a pár méter, ameddig a lombsátor zöldje vándorolni engedi a szemet; a valóságban azonban befelé figyelünk.

A legrejtettebb gondolataink is felkapaszkodnak ilyenkor a világosságba, a félhomályban lévő részeket is átvilágítja a napsugár, megértés és megnyugvás születik, a lélek fodrozódásait elsimítja a béke és a jóság, amelyek minden emberben ott vannak, csak sokszor nagyon mélyre temetjük őket. Mi értelme van az önzésnek, becsvágynak, hiúságnak, gőgnek, képmutatásnak, nagyképűségnek? Értelmet vesztett fogalmak ebben a világban.

Az emberek közti világban sincs rájuk szükség, de ott léteznek, és ha még magunknak sem valljuk be, de bennünk is megtalálhatók. A június, a nyár, a hegyek és erdők, a természet segítenek abban, hogy elhagyjuk a bennünk lévő negatív érzéseket és gondolatokat. Keressünk egy mély szakadékot, dobáljuk bele lelkünk minden kacatát; forduljunk meg, és határozott, felszabadult léptekkel induljunk el a magunk teremtette életbe és világba, amelynek két alapköve örök és mozdíthatatlan: megértés és szeretet.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A természetet kedvelő ember általában csendes és szeret egyedül lenni. Nem azért, mert nem jó másokkal járni az erdőt, hanem azért, mert szeret egyedül lenni a gondolataival, a világot és a történéseket önmagában megélni. A határtalan szabadság érzését adja, ha csak két napra is sikerül kiszakadni a mindennapokból, és elmegyünk valahová sátrazni a hegyek közé. Tegyük félre ilyenkor az órát, és hagyjuk, hogy a testünk, a gondolataink és az igényeink szabályozzák a ritmusunkat. Evés, ivás, alvás, de még a gyaloglás is legyen akkor és annyi, amikor és ahogy jól esik. Telefon legyen velünk vészhelyzet esetére, de kapcsoljuk ki, és csak az erdőre, a rétre, a hegyekre és barlangokra, önmagunkra figyeljünk. Térjünk vissza a természetbe, a létezésnek ahhoz az ősi formájához, amikor az ember még együtt lélegzett az erdővel. Engedjük el a bennünk lévő nehéz gondolatokat és fájdalmakat, és egyszerűen csak örüljünk annak, hogy vagyunk. A természet gyógyít, mert akármilyenek is vagyunk, mindenkihez ugyanolyan jóságos szeretettel fordul. Tudom, hogy mindez nem való mindenkinek. Van, aki el sem tudja képzelni, hogy sátrazzon, ne telefonozzon, és napokig egyedül legyen az erdőben. Valahol a hívó hang bennük is meg van, de nagyon mélyen, és nem képesek már többé meghallani. Sokfélék vagyunk. Bennük nincs meg az erdőjáró magányossága, és talán nem is tudják, milyen sokat veszítenek ezzel.

Én szeretem egyedül járni a hegyeket. Megáll ilyenkor bennem a csend, szívemben megvillan a régi nyarak ragyogása, a régi ízek édessége, az egyszervolt mezők szénaillata, és a mindenség ölelő karjaiban azt érzem, hogy minden elmúlhat körülöttem, elmúlhatok én is, de az igaz szerelem, a jóság és szépség éltető melege nem múlik el sohasem.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Valamikor nagyon régen, messze derengő ködös emlékvilágomban, amikor még hosszú fehér szakállal tudtam az istenkét, boldog álomba merültem… talán a természet már akkor betakart varázsfátyolával, hogy azután soha többé ne meneküljek szerelmétől…mert mindenki elkezdi valahogy. Ki előbb, ki később, de mindenképpen már gyermekkorban megismerkedik a természettel. Én egyszerre ismerkedtem a betűvel és a természettel. Ormótlan, kemény iskolatáska, benne az ábécéskönyvvel, kicsiny padsorba szorított buksi fejecskék, és a tanórán kinézve felrikkantottam, mert az ablak előtt álló akácfán rigófészket ringatott a szél, és ezt nekem mindenképpen el kellett mondanom, és azonnal, hangosan örülve ennek a csodának. Korholó tekintetet kaptam és feddő szavakat, hogy hát egy iskolás nem viselkedik így, de hamar elreppentek a gondtalan gyermeklélekből a pirító szavak, és a rigók úgy telepedtek bele a világomba, mint egy kitörölhetetlen látomás. Hiába a betűk és számok izgató világa, nagy szerencsém, hogy hamarosan kirepültek a fiókák, különben még most is ott ülnék az ablakon kifelé bámulva…

A jó hátizsák és bakancs nem egyszerűen csak tárgyak. Kulcsok ők, amelyek megnyitják a természet világát. Kísérnek minket minden évszakban, fagyos hóban, ragacsos márciusi sárban, izzó augusztusok poros útjain, elmúló őszök hulló levélszőnyegén. Nem a testmozgásért vagy a teljesítményért jártam a hegyeket, én látni akartam, tapasztalni, átszűrni a lelkemen a sok színt, hangot és formát, megfogni a hangulatokat. A sziklamászás és barlangászat számomra nem cél volt, hanem eszköz, a megismerés felé vezető út testet-lelket edző kihívása. Rideg kövek és surranó madárszárnyak, hosszú csápjukat billegető cincérek és alkonyi tavak tükrén szétrebbenő szélhajtó küszök, cseppköveken ballagó, hangtalanul időt mérő vízcseppek; csupa apró történés, amelyek évek alatt tárták fel előttem a legősibb, legnagyobb és legszentebb törvényt. Az évszakok fordulása, a levegő és víz mozgása, az élet ideje és elmúlása ennek az egy törvénynek engedelmeskedik: az egyensúly törvényének. Józan, igazságos, tökéletes, és – könyörtelenebb, minden ember alkotta törvénynél. És ekkor…Tudod. Minden hited biztonsága mellett, miért él egyik madár a réten, másik az erdőben, miért vándorol a lúd, miért nő tapló a legszebb bükkfák törzsén, miért csillog a napsugár a harmatcseppekben. Tudod, de megmagyarázni? Kezdetleges, ügyefogyott dadogás lenne csak minden leírt szó. Csak a természet ismerete taníthatja meg ezt a törvényt; emberi szóval megtanítani nem lehet. Hallani, látni, érezni lehet csak… Ülj le nyári alkonyatkor, őszi délután vagy tavaszi reggelen valamelyik erdő szélén, figyelj csendben, és a feleletet megkapod.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A nyár megszárította már az avart, csak a források vize volt hűvös, mert a föld alól jöttek, és a magas sziklák északi oldala, amelyeket elkerült a napsugár. Pára ült az erdőre, amely szinte fojtotta a lélegzetvételt. Mozdulatlan várakozás hallgatózott a falevelekben, az utak kiszélesedtek és messzebbre vittek, mint ameddig értek. Elhallgattak a madarak, csak a bogarak repkedtek tompa zümmögéssel, és az erdőből szinte kitódult a gyanta és a tölgyek nehéz illata. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben, ájult meleg telepedett a bokrok közé. Valahol messze megmordult az ég halkan és félelmetesen, és feszülően figyelővé vált minden. Apró széllökések érkeztek és a fűszálak lefeküdtek hajladozva. Az északnyugati ég fekete lett, mert sötét felhőhegyek nőttek a látóhatár mögötti mélységekből, és úgy tűnt, a mozgó fal a következő pillanatban rádől a világra. A szél felerősödött, szinte ordított, nem hullámzott, nem vett lélegzetet, legázolta a világot. A fojtott végtelen erő fenyegetése remegő, eget rázó lobbanásban ért véget. Esőcseppek kopogtak a leveleken, az erdő felett felhő-hadseregek rohantak, vad morgással, villanó ostorral hajtották maguk előtt a csendet. Füstölgött a világ, de a mozdulatokban már a felszabadult lélegzés volt érezhető. A levegő hűvös lett, az erdő kimerülten sóhajtott, és a szürkeség lassan elvonult délre. A megmaradt felhők szétestek, mintha megszakadt volna az ég, hogy csodálatos ragyogást nyilazzon a hegyekre és völgyekre. Észre sem vettem, hogyan lett este.

Tábortüzem udvart rakott a tisztáson, és a lobogó, sziszegő láng sátram árnyékát táncoltatta a sötétség határán. A bokrokról és fákról csepegett még a víz, az erdő pedig olyan halkan suhogott, mint a szerelmes éjszakákon szálló puha suttogás, amelyben benne van minden; a várakozás, a gyengédség, a beteljesülés. A völgyből köd gomolygott elő lomhán és tanácstalanul, bagoly rikoltott a fák között, és a nyári éjszaka a létezés tudattalan békéjét álmodta.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com