Akkor lettem kíváncsi. Mire? A természet titkaira. Ahogy ott ült a kis feketerigó a kerítés tetején futó dróton, és várta szüleit, akik sohasem jöttek üres kézzel, hanem szinte percenként jóféle gilisztával és kukacokkal etették. Csipesz közé fogva a sebtében keresett gilisztákat tőlem is elfogadta az ennivalót, de ha kézzel nyújtottam, akkor nem. Most már tudom, hogy minden a feltétlen reflexen múlott; a csipesz emlékeztette szülei csőrére, az ujjam pedig nem. Akkor azonban csak a parányi csodát láttam, a barnás színű kismadarat hatalmasra tátott csőrrel, aki bizalommal nézett rám fényes fekete szemeivel. Gyermeki öröm volt, igazi csodát érő pillanat. Mi, felnőttek, hajlamosak vagyunk néha nagyon mélyre temetni egykori érzéseinket. Boldogtalanságunk egyik oka az lehet, hogy elfelejtettünk olyan önzetlenül örülni és csodálni, elvárások nélkül szeretni és rajongani, mint ahogyan gyermekkorunkban tettük.

A feketerigó fióka több volt, mint egy múló pillanat. Megpendített egy húrt, amely azóta is rezeg, amelynek hangja egyre több miértre adja meg a választ, hogy közben egyre több kérdést is feltegyen. Gyermekkoromtól minden energiámat és gondolatomat annak szenteltem, hogy megismerjem a természetet, legyen az akár egy folyó vagy tó, erdő vagy rét, sziklás hegyoldal vagy éppen egy kastély kertje. Fák, virágok, zuzmók, mohák és harasztok, a tarkán libbenő pillangók, a fémes színű futóbogarak, repülő drágakőként szálló madarak, erdőt-mezőt járó vadak – mind jó barátaim lettek. Úgy éreztem, hogy sohasem tudok róluk eleget. Minden tudás, amit megszereztem, csak annyit ért, hogy egyre inkább beláttam, hogy mennyire nem tudok semmit sem. De választanom kellett, mert ma már nincsenek polihisztorok. A barlangok világa fogott meg, az örök éjszaka és csend titokzatossága. A hazai vulkanikus barlangok, a tájak, ahol születtek, az állatok és növények, amelyek bennük élnek. Nem tudom őket magányosnak szemlélni; csak úgy tudom elképzelni, hogy részét képezik egy nagy egésznek, amely tökéletes, mert annak alkották.

Mindig az ismeretlent kutatva - Vajdavári-homokkővidék

Bejárom a hazai vulkanikus hegyvidékeket, hogy új barlangokat találjak, hogy tudásomat egy jó cél érdekébe állítsam. Ma is sok bennem a miért. Sok mindent nem tudok, és sok mindenre sohasem fogom megkapni a választ. De ha majd eljön az idő, amely mindenki számára elkerülhetetlenül be fog következni, legalább annyit elmondhatok, hogy tettem a dolgom, önzetlenül, csak a jót és a tudományt szolgálva. Ember voltam, sok hibával, sok tévedéssel, de nemes célokkal; és ha életem végül csak egy karcolás lesz a mindenség oszlopán, akkor sem éltem hiába. A hegyek, a barlangok emlékezni fognak…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem azokat a helyeket, ahol megállva olyan érzésem támad, hogy csak egy parány vagyok a végtelen természetben. Ezek a helyek jellemzően hegytetőkhöz, sziklafalakhoz és barlangok nagy termeihez vagy aknáihoz kapcsolódnak.  Szeretek ezeken a helyeken csendes tűnődéssel tölteni hosszú perceket, és hagyni, hogy szemeim megpróbálják felfogni a tájat annak minden rezdülésében. Emlékek állnak fel ilyenkor a múltból, mint ahogyan hajnalban a Nap kel fel a réteket szegélyező fasor mögött. Eleinte térdig az éjszakában állnak még a fák, de aztán teljesen aranyköntösbe csavarja őket a fény. Nincs ilyenkor az emlékeknek és gondolatoknak szabott rendje, sokszor csak csaponganak egymásba fűzve térben és időben nagyon eltérő benyomásokat. Nincs olyan, hogy valaki csak a szépre emlékezik, nekem legalább is a rossz is eszembe szokott jutni. Sőt! A szomorú gondolatok sokkal több ideig időznek az emlékek kaleidoszkópjában, mint a jók. Élete folyamán mindenki követ el hibákat, kisebbeket vagy nagyobbakat egyaránt. Akik született álmodozók, talán többször hibáznak, mert könnyebben térnek le a megszokott útról, hiszen nem elég nekik az elvárások, a nemzedékek óta beidegződött folyamatok szerinti cselekvés. És aki új utakon jár, az könnyen eltéved, elbotlik, körbe öleli és visszahúzza a töretlen erdő iszalagjával és szederindáival. Nem azért élünk, hogy a félelmeinkben teljesedjünk ki, hanem azért, hogy az álmainknak éljünk. Az álmok viszont csak a mesékben teljesülnek könnyedén, a valóság sokszor egészen más. Sok kacskaringó, kitérő és mellékvágány vezet a megvalósítás útján, sok hibázás és kudarc jelzi az utat, és aki visszatántorodik, az ugyan nyer pillanatnyilag, de a végső mérlegben könnyűnek fog találtatni.

Csobánc

Ha tehetném, akkor én is csak a szépre emlékeznék. A tájakra, ahol jártam, az emberekre, akikkel találkoztam, a felfedezések örömére, a várakozás ízére, amely megelőzi a beteljesülés pillanatát. Egy csengő kacagásra, egy magába záró pillantásra, a simogatásra a karomon, az együtt töltött órák boldogságára. De mivel álmodozónak születtem, békét kellett kötnöm az utamat kísérő kisördöggel is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Szeretem a mállott, rücskös gránitsziklákon a kezemet végighúzni, hátamat a szélnek nekivetve a Velencei-tavat bámulni. Szeretem a kék égen vitorlázó felhők habtorlaszát, a zizegő ékes vasvirágot, a zöld gyíkok ütemesen lüktető torkát. Szeretek csak úgy az ingókövek között lenni. Nem keresni semmit, és mégis felfedezni ezt a világot. A deres csenkesz simogatását a térdemen, a cselőpókok földbe vájt alagútját, a fűzlevelű peremizsek között vitorlázó gyöngyházlepkéket, a tücsökszavú réteket, a citromsármány dalát. Szeretem a dinnyési Fertő felé szálló nagy lilikek csilingelő jajszavát, a villám fényét, a hársfák méhzümmögéses dalát, amely álmosító vasárnapi kerteket idéz. Minden szikla ismerősöm, és mindegyik marasztal, csak percekre, hogy árnyékában leülve elbújjak a rohanó idő elöl. Ilyenkor talán el is hiszem, hogy ez a délután örökké tart, a hangok, színek és illatok, amelyeket érzékeimmel felfogok, nem kopnak meg soha. Úgy vésődnek be, mint ahogy az ügyes rézmetsző készít bonyolult mintákat egész lényét beleadva művészetébe. A régi korok tárgyai ezer évekre fennmaradnak, az emlékeink viszont csak addig élnek, amíg létezünk. Életünk múltával emlékeink is elvesznek, egyedül emlékezetünk marad meg addig, amíg van, aki emlékezzen ránk.

Hiszek abban, hogy majd sok-sok év múlva ezek a kövek mesélni fognak, hogy voltak emberek, akik szerették őket, akik itt barlangokat kutattak, akik semmit nem vettek el, csak adtak, és akiket társukká fogadtak, és gránittá váltak maguk is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Vannak helyek, amelyekhez ezer szállal kötődöm. A Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence, Balatonederics, Sukoró, a Burok-völgy, a pázmándi kvarcit sziklák vagy éppen a Bodza-völgy. Mindenhol barlangokat kutattam és az évek során úgy megismertem őket, mint a tenyeremet. Sikerek és kudarcok kapcsolódnak hozzájuk, zúzmarás téli erdő és tikkasztó nyári meleg, ibolyát nevelő tavasz és ködöt lehelő, aranyló leveleket hullató ősz. Miért van az, hogy egy adott helyhez ragaszkodunk, míg egy másik minden szépsége ellenére sem tesz ránk mélyebb benyomást? Miért van az, hogy vannak helyek, ahol már nagyon sokszor jártunk, de mégis vágyunk oda vissza, ha hosszabb ideig nem látjuk?

A Tapolcai-medence a tanúhegyekkel, ahol évekig kutattam a bazaltbarlangokat

A magyarázat bennünk rejlik. Minden ember bonyolult lélek. Van, amikor bal lábbal kel, és csak morogni tud, mint egy morcos medve, és van úgy, hogy bármi is történik, nem tudja elrontani a kedvét semmi. Vannak napok, amikor minden új benyomásra fogékonyak vagyunk, és van úgy, mint a kórócsigáknál nagy melegben, hogy duzzogva elzárjuk magunkat a külvilág elől biztonságos kis házunkba. Az életünk szüntelen mozgásban telik, és attól függően szeretünk meg egy helyet, lesz számunkra közömbös, vagy éppen ellenszenves, hogy amikor ott járunk, mennyire vagyunk befogadók. Egy igazi mogorva napon a legszebb szurdok vagy barlang látnivalói mellett is úgy sétálunk el, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk, és csak mennénk innen minél hamarabb, de magunk sem tudjuk hová és miért. A vidám napokon pedig egy egyszerű réten is csodálatosan érezzük magunkat, pedig talán ilyen rétből vagy egy tucat is van a közelünkben, de mégsem azok lesznek számunkra kedvesek.

Az örök kedvenc, Sukoró, egy augusztusi naplemente utolsó sugaraiban fürödve

A saját érzéseink és gondolataink mellett nagyon sok múlik azokon az embereken is, akik egy adott helyen élnek. A vidám és csupaszív emberek általában a jó és a szép iránti érzékkel megáldott közösséget formáznak, és mindenki szeretne egy ilyenhez tartozni. Az ilyen helyeken úgy érezzük, hogy hazaértünk, megpihenhetünk végre, mert amit kerestünk, azt megtaláltuk. Ha pedig a táj szépsége, az érzéseink, és a közösség mind egyszerre találkozik – akkor kezdünk el ezer szállal kötődni egy helyhez.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A gyalogút puha zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert elmúlt már március, fészkek készülnek már az ágak között, levelet bontanak a fák, és a kora tavaszi félénk virágokat leváltják a változatos színű virág-hadseregek. Szobányi foltokat borít a homoki pimpó, a fürtös gyöngyike, az odvas keltike, a bogláros és erdei szellőrózsa, a kövifoszlár és a farkaskutyatej, s mint a generálisok, itt-ott tavaszi hérics magasodik a többiek fölé. Nem zizegnek már a tavalyi levelek a léptek alatt, mert zsenge fűszálak nőttek rájuk, csupa békés zsongás az erdő, amelynek titokzatos mélyén készítik már a sóskaborbolya gyermekhangú sárga kis csengettyűit, hogy hangjukkal elébe menjenek majd a májusnak.

Tavaszi hérics a Gaja-völgyében a Károlyi-kilátónál

Vidám csobogással kíséri utamat a patak, amíg az ösvény egyszer csak balra fordul, hogy felvezessen a sziklák közé, magasra, hogy alattam maradjon az idő, amely elmúlt, és az utak, amelyeket megjártam. A sziklán ülve a lábam a mélybe lógatom, hagyom, hogy fújja az arcomat a mindig kacér áprilisi szél. Elmaradnak ilyenkor még a tűnődő gondolatok is, messzire kerül tőlünk minden, ami hétköznapjainkat kitölti, és a minket bántó dolgokból nem marad más, mint némi kesernyés illat, ami olyan, mint a tegnapok mámora. Kibékülünk ilyenkor a világgal, nem gondolunk a holnapra, de nincs is miért. A pillanatban élünk és a pillanatnak élünk, és ez jól van így, nagyon jól. Aztán felállunk, elindulunk, és ahol az ösvény elkanyarodik, gondjaink újra mellénk szegődnek, és kísérnek egy életen át, csak néha maradva el.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Valami finom várakozás ül mindenen, amikor a hátizsákot pakoljuk, a bakancsot húzzuk, vagy éppen sokadjára ellenőrizzük le, hogy eltettünk-e mindent. Ilyenkor talán a vándormadár ösztöne bujkál bennünk, mert jó menni, menni ismeretlen tájakra, és várni valamire vagy valakire túl a következő dombtetőn. Vágyak és álmok teljesülnek be, és helyettük újak születnek, hogy aztán egyszer csak elmaradjanak mellőlünk, és csak a remény baktasson velünk tovább kézen fogva, hogy majd ott, túl azon a dombon, ahová talán soha el nem érünk, megtaláljuk azt, amit keresünk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Gyémántok ragyognak körülöttem, amelyeket az eső teremtett. Megülnek a leveleken, a lepketapló barázdáiban, a salamonpecsét csengettyűin. Ha le is gördül egy, mindig újrateremtődik, mert csak hull, hull az égi áldás kora reggel óta rendületlenül. Senki nincs ilyenkor az erdőn.

Otthon, a barátságos szobában állva és az ablakon keresztül nézve az esőt, a földet szinte szürke dunyhába burkoló fellegeket egészen mást gondolunk az erdőről, mint amilyen a valóságban. Komornak gondoljuk, mint ahol ilyenkor megáll az élet, és ahová ilyen időben nem is érdemes kimenni. Pedig esőben csak az emberek élik sokkal másképpen az életüket. Az erdőben az idő kereke ilyenkor is ugyanolyan kérlelhetetlen forgással méri az elmúlást, mert a minden lakójára érvényes törvény megköveteli a magáét. Egyszerű törvények ezek, mégis meglévők az idők kezdete óta, és fenn fognak állni az idők végezetéig: enni kell és inni, udvarolni és szeretkezni, gyermeket nevelni és tanítani, mozogni és álmodni. Az esőtől nem lesz kevésbé fontos a fának a növekedés, a virágoknak a magérlelés, az őznek a legelés vagy a madaraknak a területük védelme. Jobban hallgat ilyenkor az erdő, de jobban is figyel, hiszen a vizes gallyak és levelek nem árulják el a léptek zaját. Az eső halk nesze az egyetlen állandó hang, de ha megállunk és figyelmesen hallgatózunk pár percig, észre fogjuk venni, hogyan él és lüktet körülöttünk minden. A levelek között csiga mászik, a beteg gyertyánok törzsét fakopáncs kopogtatja, a csilp-csalp füzike is kitartóan ismétli nevét, a távoli sziklás hegyoldalon pedig óvatosan lépegetve dámszarvasok vonulnak keresztül. Róka surran az alacsony juharcsemeték között, oldalára vizesen tapad a szőr. Madár repül át keresztben előttünk, és csak amikor leszáll, akkor ismerjük fel benne az örök vidám csuszkát. Észrevétlenül öregszik ránk a délelőtt, az eső hullása már régen nem zavar minket. Egy ilyen nap után már nem csak a könnyű ölelésre vágyunk. Mindent látni akarunk, minden apró titkot tudni akarunk, és azt hiszem, hogy tanultunk is valamit. Aki igazán a megismerésre vágyik, annak ki kell lépni a kényelmesből, feledni a rögződött és elvárt cselekedeteket, feladni a megfelelés kényszeredett és gúzsba kötő érzését, és szabadon tárni ki szívét, lelkét és testét a vágy felé. Ha így teszünk, olyan szerelmet találunk az erdőben, amilyet még sohasem éltünk át. Egyenlőtlen, mert sokkal többet fogunk kapni, mint amennyit adni képesek vagyunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com