Akárhogy is nézem, alaposan kifogtam ezt az ítéletidőt. Dörög, villámlik, valóságos zuhatagban ömlik az eső, a szél pedig rohamokban érkezve vadul cibálja a fák koronáját. Hallottam, hogy jön a vihar, de nem törődtem vele, mindenképpen fel akartam menni a Cserkupacsos-barlanghoz, mert szerettem volna egy igazán szép fényképet csinálni a bejáratnál növő boróka szőrmoháról. Aztán felmászni a juharosba, teli tüdőre szívni a levegőt, és a völgy peremén visszasétálni egy oldalvölgyig, ahol forrás van, és talán leskelődni kicsit, hátha látok vadat. De az eső itt szorított, és most a barlangban vagyok, ahol ugyan nem esik, de egyre kevésbé kényelmes hason feküdni a köveken. Ha már így alakult, körbevilágítva jegyzeteket készítettem a barlangban található élőlényekről, de már ezzel is rég végeztem, és belefáradtam a saját magamnak tett szemrehányásokba is, ezért úgy döntöttem, vihar ide vagy oda, lemegyek a hegyről. Alig néhány perc alatt csuromvizesre áztam. Esett is, csurgott is a levelekről, néha pedig oldalról fújta a szél a vízcseppeket. Érdekes érzés volt, hogy talán csak tíz percig zavart, aztán természetessé vált, hogy én ebben az időben gyalogolok. Mélykék felhők tajtékoztak az égen, időnként olyat dörrent, hogy az embernek elakadt a lélegzete, a villámok pedig fantasztikus mintákat festettek futásukban. Megálltam, felnéztem a felhőkre, széttártam a karomat, és néhány másodpercig szinte megbűvölten néztem az elemek játékát. Aztán, mit szépítsem, úgy szemen vágott egy esőcsepp, hogy már képzeletben üvegszem vagy szemkötő után keresgéltem valamelyik gyógyászati segédeszköz boltban. Néma volt az erdő, csak az esőcseppek kopogása hallatszott, a víz surrogása a leveleken és ágakon, és a lépteim zaja, ahogy cuppogott a bakancsom a sárban. Gépiesen mentem előre a jól ismert úton, át az Öreg-hegyen, le a Borjú-völgybe. Igyekeztem a keréknyomban maradni, mert magasra nőtt a fű, és az egyre erősebbé váló szürkületben alig láttam valamit. Próbáltam fejlámpával, de az esőcseppek visszadobták a fényt, ezért lekapcsoltam. Nélküle ha többet nem is, de azt a keveset jobban lehetett látni. Az egyik beláthatatlan jobb kanyar után mély morgással és röffenéssel jókora darab vaddisznó ugrott el jobbra a galagonyabokrok közé, utána pedig a malacok szapora léptekkel, mintha gereblyét húztak volna a leveleken. Nem sokon múlott, hogy közéjük gyalogoljak. De íme a példa, a veszélyesnek tartott vaddisznónak esze ágában sem volt bántani engem, egyszerűen elmenekült. Innentől azért már óvatosabban mentem tovább, de nem történt semmi érdekes. Annyira vizes voltam, hogy így nem akartam beülni az autóba, ezért levetkőztem, becsavartam magam egy száraz takaróba, és így ültem be a volán mögé. Egy pillanatra átsuhant rajtam, hogyha mondjuk megállítanak igazoltatni, mennyire lesz kerek a rendőre szeme, amikor kiszállok az autóból, de aztán elengedtem a dolgot, és nem is történt semmi ilyen. Mire Lovasberénybe értem, előmosolyogtak a csillagok a felhők közül, és amikor kiszálltam az autóból, valahonnan távolról kakukkszót sodort a hűvös szél. Talán álmában kakukkolt, vagy örömében, hogy elment a zivatar.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van úgy, hogy az ember csak úgy céltalanul elindul egy ösvényen. Nem tudja hova vezet, és azt sem, hogy meddig fog vándorolni rajta. Nem siet, de miért is tenné? Nincs cél, amit el akar érni, nincs megérkezés, csak az utazás van. A benyomások fontosak, az illatok, színek és hangok. Van úgy is, hogy néhány száz méter megtétele után leül egy fa alá vagy sziklára, és csak vár csendben, nézelődve, mintha történnie kellene valaminek. Finom érzés ilyenkor magunkban, a gondolatainkban, a természet szabadságában lenni. Ha az ösvény végül egy erdei gyümölcsfához vezet, az csak az igazi öröm egy természetbúvár számára! Madarak, lepkék, bogarak, darazsak, pockok és egerek, kisebb és nagyobb vadak számára egy-egy ilyen fa olyan, mint a terített asztal, és ha elbújunk a közelében, türelmes várakozással sok titkos pillanatát leshetjük meg az erdőnek. Ugyanazon a hullott cseresznyén szinte összevesző lódarazsat és bogáncslepkéket, csápjait elegánsan billegető kis hőscincért, ideges rágás közben rövid szüneteket tartó figyelő szemű pockokat, rigók és seregélyek szüretelő csapatát, zsörtölődve szuszogó-morgó sünt és borzot, félénken fület billentő szarvasokat, gondtalan hancúrozással érkező vadmalacokat.

Céltalanul indultunk, de hazaérve mégis úgy fogjuk érezni, nem hiábavalón zártuk a napot. Gazdagabbak lettünk, bár ez a gazdagság nem kézzel fogható, a mostani digitális, anyagias világban egy észrevétlen élmény. Magunkról szól, és nem másokról. Nem a közösségi médiának, a „ha nem selfie-ztél közben, akkor nem is csináltál semmit” érzésnek, a munka sebesen zakatoló, beszippantó gépezetének, az elvárásoknak, a terheket ránk erőszakoló külvilágnak élünk. Annak a vadcseresznyefának, amely titkokat mesélt nekünk, csak adott, és nem kért semmit cserébe. Mi emberek, miért felejtettünk el így élni?

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Van valami elbűvölő érzés abban, ha az ember arra ébred fel hajnalban, hogy az ablaka alatt feketerigók és seregélyek énekelnek, örökké pletykás verebek csiripelnek, kéményre rebbenve rozsdafarkú dalol mesteri strófákat, aláfestésként pedig halkan búg valahol távolabb egy gerle, időnként pedig búbosbanka huppogását sodorják az illatterhes szellők, hogy aztán ablakunkhoz érve utat találjanak hozzánk. Mint a legtöbb ember, általában én is csak átfordulok ilyenkor a másik oldalamra, és hagyom, hogy a madárdal hajnali álmokat terítsen rám. Most azonban felkeltem, kimentem a fák közé, és belehallgattam a szürke párák között születő reggel hangjaiba. Hűvös és friss volt a levegő, illatos és simogató, az ég alján rózsaszínes fények között kelt a Nap, aztán áttörte a vékony felhősávot és szembesütött velem. Átfogtak a napsugarak, zsongott körülöttem a madárdal, behunytam a szemem és feloldódtam ebben a létezésben. Olyan békés volt minden. Talán minden reggelnek így kellene indulnia, talán minden reggel szükségem lenne arra, hogyha csak percekre is, de megálljak a békének eme kicsiny szigetén. Aztán úgyis minden megy tovább: hallom a kávéfőző kotyogását, a vízcsobogást, ahogyan az arcom mosom, a borotvával ismét egymásra mosolygunk, hogy hát ma sem; a forgalom zaja, a napi teendők – és elsodor minket az ár.

Azt hiszem, akkor élek boldogan, ha a mindennapokban megtalálom ezeket a kicsiny szigeteket, a csend, a béke és a nyugalom sokszor csak percekig tartó idejét. Minden más csak sodródás és hit, hogy sohasem tévesztem szem elől a partot.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Elment az eső keletre. Potrohos felhőasszonyságok ballagtak utána, és a születő reggel madárdalban ébredt. Csöpögött a víz a levelekről. Egyedül álltam a domb tetején és mellettem a fekete fenyő csöndesen susogott a surranó szélben. Álltunk egymás mellett, és bennem az utolsó napok ezernyi gondja, a számtalan hang, ember, tennivaló lüktetett, hogy aztán feloldódjon a születő napsugarakban. Ezek azok a pillanatok, amelyek eszébe juttatják az embernek, amit valaha elképzelt, megálmodott, mindazt, amire vágyott. Kitárul előttünk a horizont, a búzatáblát aranyhajnak látjuk, a Velencei-tó nádasát lidércek otthonának, a tájat fürdető napfényt Isten mosolyának, az eső utáni erdőillatú levegő zsongását égi muzsikának halljuk. Valaki vagy ilyen érzésekkel születik, vagy nem. Nem tanulható, nem erőszakolható ki; érezni kell, a lelkünkben hordozni. Önfegyelem, egészséges merészség, türelem és kitartás, amíg a természet megismer és megszeret, és szerelmes adakozó kedvében feltárja előtted csodáit. Gondolataink hálójában fennakadnak a hangulatok, elsimulnak néhány pillanatra a bennünk háborgó hullámok, és úgy érezzük, hazaértünk. Oda, ahol kedvesen várnak, mosolyogva ölelnek, szeretettel fogják meg megfáradt kezeink, csöppnyi sóhajjal, féltő karokba zárva őrzik szívünket.

Az idő kérlelhetetlen. Maradnék még, de indulnom kell. Hátizsákba kerül az esőkabát, feszesre húzom a sisakomat tartó pántot, és elindulok lefelé a dombról. Vizes fű súrolja bakancsaim, a meredekebb részeken meg-megcsúszok, és szépen lassan visszagyalogolok a valóságba. Várnak a barlangok, várnak Pázmándon. Hallom, ahogy surrogva fut az út az autó kerekei alatt, a lehúzott ablakon beküldi hozzám üzenetét az erdő, illatát a megázott gabonatábla, hangját egy-egy hangosan pirregő tücsök. Vidám gyerekek várnak rám, sziklát mászunk, barlangba megyünk, csodáljuk a rét virágait, a magasba törő fákat, a ringató madárszót, az erdő bársonypuha ölelését. Megtaláltuk az értéket, amit kerestünk. A természet minden, a természet örök. Amikor visszafelé gyalogolunk az utolsó barlangtól, a szemek csillogásában látom, megértettek…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A hajnal szelet hozott reggelente, a maradék sárból kifújta a vizet, s az utak keményre száradtak. Nyoma sem maradt a hétvégi viharoknak. A rét megmozdult és élni kezdett a nyári meleggel. A füvek hosszú lábra álltak, a langyos szél felkapta a hullámzó rét zsongását, majd leejtette az erdő szélén. Valahonnan vadgalamb búgása hallatszott, amely végigszállt az erdő felett, mint a távoli harangszó. Szeretem a vadgalamb szavát. Úgy érzem, ilyenkor kinyílnak a szívek, és puhák, könnyűek lesznek a gondolatok. A búgó hang sokáig ott marad az erdő felett, mindig közel van és mindig távol. Rászáll a csendre és maga is csenddé lesz, nincs benne semmi és minden benne van. Melegen lélegzik ilyenkor az erdő, illatok és árnyak imbolyognak a nyiladékokon, a tölgyek fanyar illata mozdulatlanul áll a fák között, és a szél bújócskázva hordja szét az erdő és a rét titkos üzeneteit. Az ember nem az eszével és a szemével lát. Csak a szívével.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az erdő mélységes csendje felett a csillagok őrködtek, és az ég ezüst ragyogásán érezni lehetett, hogy felkelt már a Hold, és hamarosan a fák fölé emelkedik. Úgy éreztem, mintha várnának valahol, de nem történt semmi, csak a csend mélyült el. Aztán valahonnan elindult egy harangszó.

Messze volt a torony, ahol meglendült a harang, és az égtájat sem tudtam volna megmondani, honnan jött a hang. Néha mintha nyugatról szállt volna, aztán délről, aztán felülről hallatszott, és széthullámzott a látható világon. Nem kiáltott érchangon, és nem halt el mélyen zengő kongással, de ott volt mindenütt az erdőben. Talán az Idő és az Élet születésével egy időben kondult meg, talán mindig volt, és én csak most hallottam meg.

Néma volt az erdő. Csak a harang szólt hozzám bársonyos melegséggel, és zengő karjaiba fogta a hegyeket és völgyeket, a holdfényben várakozó árnyékomat. Magamra húztam a hálózsákot, és lehunyt szemmel is egyre csak a harangszót hallottam. Egyre távolabbról, ahogy rám talált az álom…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Bizonyára jártatok már hajnalban az erdőben, amikor az oszlopos fák törzsei között fénydárdákban süt be a nap. A kidőlt fákon szeszélyesen kanyargó sávokban színesedő lepketaplók tenyésznek, az avar felett elbúsult álmokat lehel a korhadás, és a homály, a fény és a mozdulatlanság némán hasalnak egymás mellett. Apró legyecskék, mint parányi gömböcskék reszketnek, táncolnak a fény országútjain. Előbukkannak a fénykéve egy szélén, bájosan keringőzve libegnek a fény túlsó széle felé, ahol ismét elnyeli őket a sötét hátterű erdő. Múló pillanat csak a felvillanásuk.

Látni, átélni a természet csodáit, rezdüléseit, vajon nem ugyanilyen-e?

Láttátok már, hogyan kel a Hold a dombok éle mögött, vöröses udvart terítve maga elé a felhőrojtok leszakadozó mélykék vándorlása között?...Tudjátok-e, hogyan néz ki a fekete kökörcsin nyiladozó virága esőmosta áprilisi délelőttön?... Ragadtatok-e már bele úgy a sárba novemberben, hogy a bakancsaitok ólmos súllyal nehezedtek minden lépésetekre?... Néztétek-e már közelről, hogyan tükröződnek vissza a bárányfelhők a mozdulatlan nyári vizek selymesfényű tükrében zsongító kabócaszó mellett?...

Mit gondoltok, hogyan tér nyugovóra egy feketerigó?... Hogyan libeg fecskeszerűen a kabasólyom a naplemente utolsó sugaraiban aranyló sziklatetők fölött?... Mikor következik be az a pillanat, amikor az első szentjánosbogár meggyújtja piciny lámpását, hogy aztán az ösvény mente kísérteties zöld fényben ragyogjon?...

Ki ismerheti egyszerre a Felső-Tisza vadregényes vidékét, a párás Duna-menti erdők homályát, a komor hegyeket, a sötét barlangokat, az ingó-rengő nádivilágot a Nagy-berekben? Ki az, aki elmondhatja magáról, hogy látott mindent, ott volt, átélhette, megcsodálhatta? Aki mindent ismer a legapróbb bársonylégytől az évszázados faóriásokig, a fekete-fehéren rojtoskalapú harkálytintagombától a suskagubacsig, az erdő széli sóskaborbolyától a boldogasszony papucsáig?

Nem láthatunk mindent. De kimozdulhatunk a hétköznapi életünkből, útra kelhetünk a természetbe, hogy békét és nyugalmat találjunk. Hogy megtaláljuk a tájat, a benne élő embert, az élőlények végtelen változatos gazdagságát, és végső soron, de talán ezt kellett volna első helyen említenem – önmagunk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Vannak olyan pillanatok, néha talán percek, amelyeket nem jegyez fel senki, nem írják le őket naplóba, mert egyszerűen nem lehet őket leírni. Érzi az ember, és a meglódult gondolatok szárnyalásától, az érzékek vak tolongásától szinte gátját vesztett folyóként törnek elő belőlünk vágyaink, ki nem mondott álmaink. A végtelen érzése fog el, amikor csak menni szeretne az ember előre, bele az időbe, oda, ahol a vigyázó fák között szőtt selyemfényű hálókban megpihennek a gondolatok, és puhán ölelő karjaikkal várnak ránk, hogy végre békét leljünk zaklatott, örök rohanó életünkben. Csak leüljünk egy kicsit, csak csendben legyünk, és hagyjuk, hogy az életünk ránk találjon. Nézzük az egyre sötétebbé váló égboltot, a színüket vesztő felhőket, hallgassuk, ahogy felettünk a fák között csavarog a szél, észrevegyük a pillanatot, és kézen fogjuk, hogy ne menjen el mellettünk. Ilyenkor már nem gondolkodik az idő, becsukja távoli szemeit, nem keresi bizonytalanul a másnapot, mert csak a most létezik. Puhán takarózunk önmagunkba, és kizárunk minden zajt, lármát, tülekedést, hazugságot. A szél fúj csak felettünk, a szél, mert húznia kell egyre távolabbra, a nyári éjszakába vesző idő immár súlytalanná vált igáját.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Micsoda június volt! Mint a boldog asszony, derűs, meleg, békés és kiegyensúlyozott. Az erdők pedig? Királynak sem volt ilyen palotája, amióta világ a világ. Változatos, minden művészi fantáziát túlszárnyaló termek, amelyeknek falait elegáns tölgyek és gyertyánok alkotják, kefesűrű galagonya és kökény állnak őrt a kapuknál, és a mennyezet! Végtelenül mélykék, csillagos égbolt. Csak lámpa nincs. Vagy mégis? Nincs olyan mesélő, amely szebben tudna mesélni, mint egy erdei tisztás egy júniusi éjszakán.

Szarvasbogarak döngenek el, egy-egy fészekből pittyen álmában valamelyik madár, messziről vaddisznók lomotolásának, mardolódásának hangja hallatszik. Megreccsen távolabb, közelebb egy földre hullott gally – s a képzelet szarvast, őzet sejt. A baglyok sem hiányozhatnak az erdei zenekarból. A macskabagoly kísérteties hangon kacag rá az emberre, mintha csak ijesztgetni akarná, az erdei fülesbagoly pedig olyan lágyan fújja messze hangzó egyhangú fuvolaszólamát, mint ahogy az idő orsójáról hullnak le a másodpercek a múlt homályba vesző emlékezésében. Szinte árad a tücskök, sáskák és szöcskék ciripelése, a közeli tavacskából pedig békamuzsika hallatszik. Elkezdi az előénekes, majd sorban csatlakoznak a többiek, végül rákezd az egész zenekar, hogy aztán a tetőponton hirtelen elhallgassanak, némaságba fullasztva az erdő titokzatosságát. És akkor, itt is, ott is, zöldes fények gyulladnak, a királyi palota díszkivilágítást kap. A fűben a nagy szentjánosbogarak nőstényei gyújtogatják a lámpásaikat, felettük pedig a hímek lejtik fényjátékba feledkezett kacskaringós táncukat. Néha csak egy-egy apró lámpás villan, máskor egy egész tánckar tartja előadását. Elbűvölő, csodálatos színjátéka a természetnek. Most van itt az ideje. A táncnak, a szerelemnek, az öntudatlanul magába feledkező boldogságnak.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com