Van egy hely a Keszthelyi-hegységben… ahol mindig megáll az idő. Bármennyit járok oda, bármikor látom, mindig újra és újra beleszeretek, és nehezen hagyom el, mint olyan embert, akiről tudom, hogy esetleg hónapokig, évekig nem látom, de szívemnek kedves, és mindig hiányozni fog.

2001-ben jártam erre először. A Balatonfelvidéki Nemzeti Park megbízásából végeztem a barlangok bejáratainak meghatározását GPS-technikával. A Vönöczky Schenk Jakab Kutatóházban laktam Fenékpusztán, és innen jártam kutatni a Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence, a Káli-medence és a tanúhegyek barlangjait. Ekkor még élt a Futó Elemér bácsi, a Kis-Balaton legjobb ismerője, szabad időmben gyakran beszélgettem vele, és végtelenül jól esett, hogy mennyire értékeli a madarakról szerzett tudásomat.

Testvérek

Rezi településről indultam, dolomitporos, folyton emelkedő úton gyalogoltam felfelé. Tűzött rám a júliusi nap, és egyhangúan teltek a kilométerek. Nehéz volt a felszerelés, hiszen a GPS-antenna, vevő, műszerállvány, a hatméteres toldórudak mellett a barlangász felszerelést, és a személyes „ellátmányt” is vinnem kellett. A terhem megvolt legalább 25 kiló, de hozzászoktam ahhoz, hogy ekkora súllyal napi 25-30 kilométereket gyalogoljak úttalan utakon, hegyre fel és völgybe le, sziklákon és vízmosásokban. Mondjuk nyár végére el is vékonyodtam, mint az agárkutya!

Egyszer csak egy sziklás hegyorrhoz értem...

A vár alatti parkolónál toronyiránt nekivágtam az erdőnek. Átbújva az erdőt szegélyező kökényesen eleinte tölgyesben haladtam, majd fokozatosan alacsonyodtak a fák, és igazi cserszömörcés karsztbokor erdőbe jutottam. Aztán egyszer csak sziklás hegyorrhoz értem, amelynek tetején időrágta dolomitoszlopok álltak a vártán, mint gyermekek, amelyek a szülőket várják egy óvodai nap végén. Néhány percig szóhoz sem jutottam, annyira magával ragadott a látvány. Hatalmas töréssel zuhantak a sziklák a mély völgybe, és a szomszédos völgyfal szinte karnyújtásnyira látszott. Puha erdő zöldjéből dolomittornyok emelkedtek az égbe, mintha romokba dőlt középkori várfalak küzdöttek volna az enyészet ellen.

Fáradtan és fiatalon

A Meleg-hegyi-dolomitodú bemérése nem okozott nagy gondot, rövid keresgélés után ráakadtam a sziklák felső régiójában. Nem úgy a Sinka-lik! Az bizony lent volt majdnem a völgy alján, és elképzelhető, hogy a nehéz felszereléssel milyen megerőltető volt a sziklán lemászni. Ráadásul a hátamon keresztbe vetett műszerállvány taposó saruja minden nagyobb lépésnél beleszúrt a térdhajlatomba, másnapra véres, kék foltokat hagyva maga után. A barlang viszont nagyon szép volt. Szinte láttam magam előtt a Sinka nevű betyárt, aki űzött életében ezen a helyen találta meg az annyira vágyott békét és nyugalmat.

Kukucs, lakik itt valaki? A Sinka-lik bejárata

A mérés végével a testvérek sziklájánál leültem, elővettem a „betyárbútort”, komótosan falatoztam, figyeltem a hollókat, hallgattam az ölyvek hangját, belefeledkeztem egy kaparódarázs munkájának a csodálatába; és nem tudom miért, de végtelenül boldog voltam, csak a létezéstől, attól, hogy itt vagyok, hogy élek. De mint minden jónak, ennek is vége lett. Mennem kellett, vártak a többi barlangok, a csodálatos Balatonfelvidék ösvényei, és az elmúló idő, amely fiatalságunkat aranyporral hinti be, hogy fellapozva a későbbi években emlékeink könyvét újra boldogok lehessünk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A virágzó zöld réten, egy erdei tó sötét mélye fölött, cserjék árnyékában, óriási tölgy vagy bükkfa bozontos lombsátra alatt, barlangok örök sötétjében, ahol a csendet csak a lecseppenő víz hangja töri meg és mint kósza denevérszárnyak kavarognak az emlékek – elcsöndesednek a képzelt vagy tényleges fájdalmak, elhalkulnak a sérelmek, szétfoszlanak a hiú ábrándok és szerteszállnak a megvalósíthatatlan remények. A természet lép örök jogaiba, és mi csak állunk ott, mint akik nehezen hagyják ott a szíves vendéglátást. A jó illatú, szabad, megújító levegővel háborítatlan gondolatokat, szelíd érzéseket szívunk magunkba, megértést mások iránt – sőt, önmagunk iránt is.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Valamelyik nap az erdőből hazaérve a kisfiamnak egy szarvasbogár egészben megmaradt bogárruháját vittem ajándékba. Aztán gyorsan fellapoztuk a Kippkopp a fűben című szakirodalmat, ahol ugyanezt a bogarat megmutatta a képen, és mesélnem kellett róla. Még véletlenül sem a bogár életmódjáról vagy anatómiájáról tartott kiselőadásra tessék gondolni; szabadon fűzött mesére, amely percekre az erdőbe varázsolt minket. Szinte hallottuk a fák leveleinek suttogását, a madárdalt; láttuk, ahogy ez a bogár nehézkesen döcög a csertölgy repedezett kérgén, és közben „beszélget” barátaival, a nappali pávaszemmel és a hétpettyes katicabogárral. Mert tanácsot kért tőlük, hogy mégis milyen vacsorát készítsen, hiszen másnapra egy barátját, a csíkbogarat várja vendégségbe.

Vajon ostobaság-e szabadon mesélni, nem pedig elővenni a mindenféle „csalhatatlan” és „egyetlen igazi”, a gyermek fejlődéséhez „nélkülözhetetlenül szükséges” meséket tartalmazó bármelyik könyvet? A véleményemmel minden bizonnyal megosztó leszek: a spontán meséknél, amelyeket csak úgy rögtönzünk, és beletesszük szívünk-lelkünk és játékosan minden tudásunk, szerintem nincsen jobb. Az ilyen mese nem kötődik helyhez és időponthoz, bármikor folytatható vagy újra elmesélhető, akár a szobában, akár az erdőben, akár utazás közben egy vonaton vagy autóban.

Én mindig a természetről mesélek. De hát mi másról mesélnék?

Szarvasbogarat leginkább júniusban láthatunk a tölgyfák kérgén, amint azok nedvét szívogatja

Honnan tudom, hogy jól mesélek? Igazi tudóshoz méltón, bármikor megismételhető kísérletből. Ha az erdőben járva lehajolok, hogy egy mohát lefényképezzek, ha megállok, hogy megnézzem tobozgereben nő-e a feketefenyő hullott tobozán, ha kézbe veszek egy bogarat – csillogó gyermekszemmel, kíváncsian siet oda a fiam, mert neki is látnia kell; de nem elég a látható, hallható és tapintható világ – mesélnem kell. Odaül az ölembe, két kezével alulról ráfog a karomra, mint ahogyan a szék karfáját fogja meg az ember, kis fejét hátrahajtja, és barnásszőke, keskenyszálú haja szinte beleragad a szakállamba. Kalapom karimája árnyékot vet mindkettőnk arcára és egybefolyik a pillanat a mesével, a galagonya ágai között ugrándozó seregélyek lármájával, a tücsök pirregésével, a szélben hajladozó csenkesz susogásával. Aztán a lélegzetvétele egyre egyenletesebb lesz, szívének dobogása halkan kopogó esőcseppekhez válik hasonlóvá; feltesszük a hátamra, és a hordozóban álmában szorosan hozzám simul, és csak ballagunk bele az időbe, a mesék világába, oda, ahol csak a jó és a szép létezik, ahol nincsen önzés, nincsen irigység – egyszóval abba a világba, amelyet mi teremtettünk.

A világnak ezernyi csodája van. Csak rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e őket. Vízcseppek a nagy eretnekpók hálójában a Pirofillit-bánya barlangjában.

Meseország azonban nem csak a gyerekeknek érhető el. Azok az emberek, akik tudnak tisztán szeretni, eszményíteni anélkül, hogy elvárásaik lennének, tudnak értékeket követni és azokat továbbadni; tudnak lelkesedni és rajongani, küzdeni és feladni, a világ ezernyi csodáját a pillanatokban megtalálni - ők mind a maguk teremtette meseországban élnek. És ez így is van jól.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

A mai kor emberének egyik legnagyobb betegsége, talán úgy is mondhatnám, hogy a saját boldogtalanságunk okozója az általános megfeleléskényszer. Meg akarunk felelni a munkahelyen, a párkapcsolatban és a családban, de még sokszor a hobbynkban is; egyre csak hajszoljuk az eredményeket, az elismeréseket, soha semmi nem elég jó, nem vagyunk elégedettek semmivel, nem becsüljük meg a sikereket. Szem elől tévesztjük mindazt, ami a legfontosabb – nem azért születtünk, hogy boldogtalanok legyünk.

A boldogság érzését persze mindannyian másképpen értelmezzük.  Van, akit az tesz boldoggá, hogy részt vett egy méregdrága utazáson, vett egy még nagyobb autót, végre elkészült az élményfürdője a kertben, vagy ismét sikerült a média által fenntartott lehetőségek címlapján megérdemelt (vagy hamis?) tapsvihart aratnia. Valóban ez lenne az, amire mindenki vágyik?

Kilátás a Gulácsról

Nem lehetek boldog attól, hogy a tavaszi erdőben vadvirágokat fényképezek makróval, hogy a sziklatetőn ülve hagyom, hogy borzolja a hajamat a szél (ez mondjuk nálam nem opció, mert a frizurám erőteljesen hasonlít Kittenberger Kálmánéra) vagy csendben fogyasztom a kilométereket a határtalan kékségű nyári égbolt alatt a hegyen-völgyön kanyargó ösvényen? Ha bármelyik balatonfelvidéki tanúhegyen hanyatt feküdve a fűben behunyt szemmel hallgatom a tarlósáskák ciripelését és közben azon gondolkodom, hogy mikor forralja fel végre a gázfőzőm a vizet a kávéhoz; ha nekem nincs pillanatnyilag nagyobb gondom, akkor én gyerekes vagyok, aki nem tudja értékelni vagy éppen megélni az igazi életet? Ha merengve figyelem az égen köröző egerészölyveket, és csak álmodozom és nincs kedvem tovább menni, ott maradnék örökre, akkor nekem nincs ki mind a négy kerekem? Ha nem állok be a sorba, akkor én nem számítok?

Badacsony. Kilátás a Hertelendy-kilátóról

Szerintem pont fordítva van. Saját véleményem szerint éppen ez a normális. Nem egyszerű dolog megélni tudni a hétköznapi örömöket, ma már ezt is tanulni kell. De ha egyszer belevágunk, akkor rá fogunk jönni, hogy mennyire műanyag világban éltünk korábban. Nekem mindent a természet adott gyerekkoromtól kezdve, kézen fogva vezetett, és mindig őt szerettem, őt kutattam – esőben, fagyban, rekkenő hőségben, sáros bakancsban. Saját világom van, ahonnan kizártam az értéktelent, és amelyben megtanultam becsülni az igazán értékest. A túráimon pont az a célom, hogy megmutassam ezt a világot, anélkül, hogy kioktatnék vagy nevelnék; egyszerűen csak túrázunk, és minden olyan természetessé válik egyik pillanatról a másikra. A lábunkat simogató fű, a som termésének fanyarsága, a kacagó napsugár, de még a fáradtság is; látjuk az erdő mélyén megbújó hegyi tündéreket, pedig valójában gondolataink azok, ki nem mondott álmaink, amelyekhez egyre közelebb kerülünk.

Utópisztikus világot építeni azonban nem vezetne sehová. Mindannyian kénytelenek vagyunk sodródni a fejlődéssel. Világtól elhúzódó remeték ma már nem nagyon vannak, és azt hiszem nincs is létjogosultságuk. De kell, hogy legyenek olyan emberek, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én, mert nem lehetek én az utolsó mohikán.

Akik esetleg kételkednek, azoknak azt ajánlom, hogy jöjjenek el velem nyáron egy hétre a Balatonfelvidékre, és legyenek egy rövid időre barlangkutatók mellettem. Megmutatom a világ másik arcát. Főzünk egy kávét a Csobánc tetején, hallgatjuk a kabócákat a Gulácson, a Badacsony bazaltorgonáin teli tüdőre szívjuk az alkonyban a szél által sodort Balaton illatát; összesározzuk magunkat jónéhány barlangban, megcsodáljuk a kilátást a Garga-hegyi kilátóból, koccintunk egyet Győző bácsi pincéjében, megnézzük a Káli-medence gyöngyszem-falvait – keblünkre öleljük a világot, és élünk, élünk…

Szentbékkállai-kőtenger. Krokodilfej.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Régi szokásom, hogy naplót vezetek. Egy közepes méretű, piros, keményfedeles könyvecskét, amely mindenhová elkísér. Már a színe sem véletlen; azért piros, ha táborozás vagy vándorlás közben bárhová leteszem, könnyen megtaláljam. Városi naplóvezető kultúrembereknek talán bármilyen más szín is megfelel, de az erdőben, a réten vagy a nádi világban éppen piros kell, amely jól látszódik a zöldben. Lapjai több helyen is maszatosak, esőcseppektől gyűröttek; néhol fagyos kézzel írtam alig olvasható betűkkel, vagy éppen kényelmesen pad mellett ülve, a fel-fellobbanó tábortűz fényétől megvilágítva. Gondolatok, érzések és események vannak benne – életem apró történései, amelyek egykor magányos húrként rezegtek, hogy aztán erejüket összeadva megformálják a lélek, a test és a gondolat harmóniáját. Egy napló nem a nyilvánosságnak készül. Magunknak írjuk, hogy majd öregkorunkban fellapozva újra át tudjuk élni az élményeket, és az idősödő test egyre kisebb lánggal izzó felszíne alatt újra fiatallá váljunk, és kitárjuk szívünket a világ felé. Mert az életnek egyetlen valódi célja lehet – az értékteremtő jóság. Lapozzunk most bele egy gondolat erejéig ebbe a naplóba. Egyszer volt…

… egy június a Velencei-hegységben. Keleti szél támadt. Ezt csak a füvek és a feketefenyő ágainak suttogása mutatta. Gyenge szél volt, de időtlen, amelyben újra születhet minden, amiben benne van a múlt, és benne van minden, ami lesz. Már fél órája itt vagyok a rét szélén, lépteim zaja rég elhalt a csendben. Eggyé váltam a molyhos tölggyel, amelynek a hátam támasztom. Az erdő, a rét lakói nem vesznek rólam tudomást. Élik az életüket, küzdenek, szeretnek, és ha kell – meghalnak. Időnként vadgerle búg a hátam mögött, és ilyenkor halkan nevet az erdő, mert nyár van, boldogságos nyár. Utolsót lobbannak a Nap vérvörös sugarai a fák csúcsain, az erdő aljából fekete árnyak kúsznak elő, a rét felett pedig halk pírregéssel megkezdi éjjeli vadászatát egy lappantyú. A madarak szépen sorban elhallgatnak, utoljára talán a feketerigó teszi le a fuvoláját. Csak a tücskök, sáskák és szöcskék cirpelnek végtelenül, mint maga az élet.

Akkor indulok haza, amikor az Égi Juhász a legutolsó csillagbárányát is kiterelte a nagy legelőre, és a fák fölött megjelent a Hold sarlója.

Történt-e valami különös ezen a napon? Nem, semmi. És mégis úgy megyek haza, mint aki mindent megkapott. Mert a békét kerestem, és itt, és most, és csak pár óra erejéig, de megtaláltam. Aztán lassan elfogy az út a bakancsaim alatt.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Az emberben mindig élnek különböző fájdalmak: nagyok és kicsik, komolyak és nevetségesek. A legnagyobb fájdalmat mindig az elmúlás okozza. Főleg a rohanó idő, amely fiatalkorban csak lassan csörgedez, ám idősödve egyre gyorsabban pereg.

Ki ne emlékezne arra az érzésre, amikor elmúlt a „soha vissza nem térő nyár”, érthetetlenül gyorsan, újra iskolába kellett menni, és kilenc hónapig ólomlábakon ballagott az idő. Illetve csak azt hittük. Valójában minden olyan gyorsan eltelt… és azt hiszem egyikünknek sem sikerült rajtakapnunk, hogyan lett a nyárból ősz, az elsősből érettségiző, a gólyából mérnökember.

Egyszer csak halványabban csillog a fény szemünkben, ráncosabb lesz a kezünk, és szarkalábak futnak szanaszét a szemeink körül. De ez jó, mert a szem körüli ráncok a nevetések helyét őrzik…

Ugyanakkor sokszor vagyunk rossz hangulatban. Gyakran már reggel felébred a fájdalom, a gond, az aggódás és ború; és gyakran még éjszaka sem alszik el. Sőt! Ilyenkor kezd csak igazán parázslani.

A legjobb orvosság minden gondra, bajra és borúlátásra a természet. Amikor csak tehetjük, mozduljunk ki, és kiránduljunk. A gyógyhatás nem a túra hosszában van, hanem abban, hogy közben milyen érzéseket élünk meg. És ez nem kötődik távolsághoz.

De az is lehet, hogy csak kijárunk a természetbe, elüldögélünk egy sziklatetőn, egy patak partján vagy magaslesen; ebben az esetben is rendkívül sokat láthatunk. Mert minden a szemen és az agyon áll vagy bukik; még a legkisebb vízcseppben is visszatükröződik a szivárvány valamennyi színe, benne van a bodza vagy a zelnicemeggy, a hárs- vagy az égerfalevél merőben más zöldjének rengeteg árnyalata. És ha ezt észre tudjuk venni, óriásit léptünk előre önmagunk boldogsága felé. Nem vagyok „nagy” gondolkodó, aki azt mondja, hogy dobjunk el minden anyagit és csak a lelkiekkel törődjünk. Mert bolond az, aki ilyet tesz. De tudjunk megállni ebben a gépszívű világban, és rácsodálkozni a minket körülvevő világ megannyi szépségére.

A természet egy olyan orvosság, amelynek nincsenek mellékhatásai. Nem kell receptre felírni és mindenki számára elérhető. Nem csodaszer, és semmilyen gondot nem old meg helyettünk. De gondolatokat ad, helyes döntésekhez segít hozzá, csodálatra késztet, lenyűgöz, és néha megfélemlít, megsimogat és elaltat, és végigkísér az úton, amelyet ránk szabott az idő. Csak rajtunk múlik, hogy élünk-e az általa adott lehetőségekkel.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Felettünk járt a hold, alattunk aludt a föld, és mi csak mentünk, mentünk a végtelenből a végtelenbe. Az erdő úgy fogott körbe minket, mint ahogy egy jóságos dajka öleli magához éjszaka a rossz álomból ébredt gyermeket.

Pedig azon az éjjelen nem mozdult semmi az erdőn. A hold a felhők mögött járt, amelyek megrázták néha magukat, és udvart adtak a magányos vándornak. Néha előbukkant dél felé az Orion három kaszáscsillaga is, de csak azért, hogy utat mutasson a tétován bolyongó szélnek. Az órák akadozva mérték az éjszakát, éjféltájon megborzongtak a fák, és elvesztek az utak is. Akkora lett a csend, mint az öreg házakban, ahol már évek óta nem lakik senki, csak az idő. Eggyé kellett válni az éjszakával, a csenddel, a lélegzetünk fejlámpafényben gomolygó párájával… Eggyé kellett válni a végtelen érzésével.

Az éjszaka igézete alatt lapult meg Sukoró is.

Aztán elindultam autóval vissza Székesfehérvár felé, kanyarogva fogyott az út előttem, a rádióból Beethoven Sors-szimfóniája szólt, örökös fények lobogtak az éjszakában, amelyek a tűnő nap számát láthatatlan kézzel írták fel az idő mindenkire érvényes naptárába. De ekkor már emberek jártak az utakon. Elmaradt mögöttem az erdő, a szélben bólogató fák, a fényes holdudvar mondanivalója…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Ódát zengenék, de mivel nem tudok, ezért csak néhány sort írok az oly titokzatos, rejtett magyar tájról: Gemencről! Ízlelgessük csak ezt a szót, forgassuk meg a nyelvünkön! Többet jelent ez, mint egy ártéri erdőt a sok közül. Duna-erdők párás zöld homályát, elvillanó őzeket, felszínen úszkáló, majd csobbanva menekülő halat, nyárfaerdőben kelő holdat, nádirigó-család zizegő nádfészkét, szarvasbőgést, a törpegém szembogarát, nyári éjjeleken lámpást gyújtogató szentjánosbogarakat, süppedő zsombékok nedves mocsárszagát… Ennyi minden belefér egy szóba, de az emberen múlik, látja-e mögötte a magyar tájat? Hallja-e a lomb suttogását, érzi-e a frissen kelt ibolya édes illatát, a jóízűen roppanó erdei szamóca ízét…

Első gemenci túrám semmiben nem tért el a megszokott forgatókönyvtől. Bárányfoknál megnéztem a vadászházban berendezett tájtörténeti kiállítást, majd végigjártam a kör alakú tanösvényt, ahol elkészítettem az első, gemenci „őserdőt” ábrázoló fényképeimet, azaz: erdei tó partján iszalaggal benőtt öreg fák vízen tükröződő képét, melyet vidáman fodrozott a májusi szellő. Aztán az összegyűlt tömeggel együtt felültem a kisvonatra és irány a gemenci Duna-part. Csörögve, zörögve, kattogva kígyóztunk bele az ismeretlenbe. Az erdőjárásnak kétségtelenül kényelmes módja ez, és van is valami élvezetes a kisvonatozásban, de a magamfajta, kóbor, fényképező természetvizsgáló mégiscsak jobban szereti gyalog…

Mivel első gemenci ismerkedésem nem teljesen az én szám íze szerinti volt, ezért úgy döntöttem, hogy még abban az évben júliusban visszamegyek. Ha minden jól megy, elkészítem azokat a fényképeket, amelyeket már májusban akartam, és amelyeket végignézve bárki számára meg tudom mutatni, mit is jelent a gemenci vadvízország. Ekkor már nem Bárányfokról indultam, hanem Pörbölyről. Hosszú nadrág, szára betűrve a bakancsba, póló, vékony hosszú ujjú ing szúnyoginvázió esetére, kalap és szúnyogriasztó minden mennyiségben. Voltak persze, akik nem vették ennyire komolyan a dolgot. Egy család például papucsban és fürdőruhában indult a kisvonattal erdőnézőbe. Azt hiszem, egyhamar nem felejtik el azt a napot! Mert én így, több év távlatában, hacsak az aznapi túrára gondolok, még most is rám jön a vakarózás!

Elindultam tehát, kezdetben a síneken, aztán a kényelmes erdei úton vezető kék jelen. Mit ne mondjak: volt szúnyog bőven, csíptek is, de mindez semmi volt a bögölyökhöz képest. Mintha csak tudták volna, hogy megjött a vérfrissítés Fejér megyéből… Valahogy abban bíztam, ha elérem, a Malomtelelőnek nevezett holtágat, hova régen a dunai hajómalmokat vontatták telelni, ott minden jobb lesz. Szép magas madárlesek, ahol még a szellő is jár, ott lesz az én helyem!

A holtág, a les valóban csodálatos volt. Kócsagok, gémek, szárcsák és vöcskök, surranó jégmadarak. Hínáros víztükör, szellőben hullámzó nádszálak, békakórus, szitakötők fémes zizegése, párolgó, édeskés illatú lápvilág. Íme egy csokorra való hangulat!

Készítettem néhány jó fényképet, de aztán nem bírtam tovább. Egyszerűen elfogyott a lelkierőm. Csíptek, ahol értek, ha leütöttem tizet, húsz másik jött helyette. Az volt az érzésem, ha egy kivajazott serpenyőt végighúznék a levegőben, megsüthetném a tartalmát. Egyszerűen nem tudtam tovább maradni. Hazaindultam. Amíg mentem, óvatosan végigbogarásztam még az ösvény mentét, ritka és kevésbé ritka virágokat fényképezve; kerestem az alkalmat az áhított „nagy fénykép” elkészítésére, de Pörbölyig már nem történt semmi említésre méltó. Azóta már többször jártam ott, szinte minden évszakban, és rá kellett jönnöm, hogy Gemencnek éppen az a varázsa, hogy nem adja olcsón a titkait. Aki itt látni akar, átélni a természetközeli nyugalmat, ami a leginkább hiányzik zaklatott városi életünkből, annak el kell fogadnia, hogy az ártéri erdőben külön szabályok vannak, hol az ember is csak vendég. Alkalmazkodnia kell, kiszakadni a hétköznapi gondolkodásból, és megérteni, hogy például a nyári szúnyogtömeg, lényegében a legjobb, ami itt történhet vele. Mert jelzi, hogy itt még az eredeti törvények szerint működik a természet. És ha elfogy a szúnyog, elfogy a víz is a kócsagok alól… Akkor sétálhatunk a poros úton, láthatjuk a természet sírját, de abban biztosak lehetünk, hogy bölcsőink már nem itt fognak ringani…

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com

Érdekes, milyen hatalma van felettünk a visszaemlékezésnek! Nemrég még az Ádám - Éva fánál azon elmélkedtem, hogy vajon mikor mosta el őket a tavaszi áradás, aztán eszembe jutott egy május elsejei este Balatonedericsen, amikor több napos barlangászat után, borostásan májusfát állítottunk egy számomra ismeretlen lány udvarán, erős pálinkát ittunk, élveztük utána a házban a kényelmet és a fényt és ugyan több napja mosdatlanul, de határtalanul boldogok voltunk. És emlékezve az erdőkre és rétekre, a tavaszra, a nyirkos szurdokokban a tavalyi fonnyadt levelekre, a felrepedt makkokra, az első fülemülecsattogásra és a nyár eleji szentjánosbogár táncra, sorban villannak be a képek, mint egy fényes kaleidoszkópban, amelyben csupa olyan kép található, amelyek egykoron talán lényegtelennek tűntek, de mégis mélyen belém vésődtek.  És akkor már nem tudtam egyedül utazni, mint ifjú koromban, éjszaka sátorban fagyoskodni és cipelni degeszre tömött hátizsákomat; most emberekre volt szükségem, hajnal előtti meghitt beszélgetések csengtek fülembe, tervek és ábrándok, és arra is szükségem volt, hogy valaki jöjjön velem mind messzebbre és messzebbre, hogy megmutassam neki mindazt, amitől valamikor elszorult a szívem. És innentől már ketten indultunk útnak, kéz a kézben, egyre messzebb azon az ösvényen, amelyet számunkra jelölt ki a Sors.

Aztán feljött a Vénusz váratlanul, ahogy szokott, a rigók is fütyörésztek és fuvoláztak üvegfuvoláikon, aztán hirtelen elnémultak, a föld hideget árasztott, felemelkedett és eltávolodott, és a fák fölött szorosra húzta fekete köpenyét az alkonyat. Emlékeink erdejében eleinte könnyű a járás, de ahogy egyre mélyebbre hatolunk, úgy lesz egyre nehezebb, küzdelmesebb a haladás. Ilyenkor csak hallgatunk, és hirtelen szava lesz a csendnek, íze az évekkel azelőtt kortyolt forrásvíznek, hangja a sátorponyvát verő esőnek és illata a hajnali, harmatos, előző napokban kaszált fűnek. Látjuk magunkat a hegyek között, egy barlang sáros folyosóján, halljuk csengő kacaját, amint kacér vidámsággal arcunkhoz ér a fűzfa szomorúan csüngő lombja – és csak ballagunk, ballagunk tovább a számunkra kimért úton. Egy olyan világban, amelynek minden rezdülése csak számunkra létezik, másoknak nem érthető és nem is érzékelhető, és amelyben gyakran múlt és jelen keveredik. Az emlékezés fája ez, amelynek egyre mélyebbre nyúlnak a gyökerei és egyre terebélyesebb a koronája, hogy aztán egyszer csak kidőljön és feledjen mindent, amelyek egykor voltunk; mi akik éltünk, aggódtunk, küzdöttünk és szerettünk.

Honlap: www.velenceihegysegtura.hu

Facebook: https://www.facebook.com/Velencei.hegyseg.tura/

E-mail: velenceihegysegtura@gmail.com